Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 4. szám - TÁVLATOK - A nő emberi méltósága: örök igazság, vagy új felfedezés?
a szükséges és még szüntelenül igényelt felsza- szabadítás, a terhek csökkenése nem járt és nem jár egyértelműen jó eredménnyel. Így pl. napjaink „Twiggy-leányai” (szupersovány nők) aligha képesek az élet reális és szükségképpen adódó „női” terheinek oly eredményes, nem a férfit, hanem az emberiséget szolgáló viselésére, mint ősanyáink. Vagy: a szükséges nemi felszabadítás után - mely megszünteti az asz- szonynak alárendelt, tenyészállat-sorsát - lassan szembetaláljuk magunkat a teljesen szükségtelen és kórossá váló szex-hullám zászlóvivőivel. A házastársi „terhek”, az éhség és halál elleni küzdelem felszámolása után sokak számára egészen természetessé kezd válni a minden teher és munka félreálllításának vágya, a luxusélet, a fogyasztási hajsza (nekem több legyen, mint a másiknak). A női munkavállalási láz már-már járványszerüen terjed ott is, ahol a férfi képes biztosítani a család számára a tisztes megélhetést, ahol a csecsemők és kisgyermekek joggal követelhetnék, hogy édesanyjuk indítsa el őket az életre. A bölcsődék és óvodák befogadó képessége világszerte elégtelenné válik, s nehéz lenne egyértelmű választ adni rá: mindenütt és minden esetben szükségszerű-e ez a helyzet? - Nők férfiakat megszégyenítő bátorsággal lépnék oly munkaterületre, mint pl. a folytonos életveszéllyel járó berepülő pilótái, vagy a nagy fizikai erőfeszítést követelő munkák. Családanyák vállalnak titkárnői „mellék- foglalkozásokat” oly esetekben, amelyeket már lehetetlen kizárólag „gazdaságilag” értékelni, melyek olykor az anyagi sikert, a nagyobb függetlenséget biztosítják, a vállalkozók azonban nemegyszer megbuknak „emberségből”. Mintha a mondabeli amazonok élednének újjá, de már nem azért, hogy igazolják: az asszony- nem „zsákmány”, nem „alárendelt” teremtmény, hanem inkább, hogy — túl minden társadalmi, jogi, etikai megfontoláson — „saját életüket” éljék, kielégíthetetlen vágyaikat igyekezzenek kiélni. Mi jár mindezek nyomán? A férfi már nem tekintheti a nőt, asszonyát, „szolgájának” vagy épp „tenyészállatnak” — s ez nagy eredmény, jól van így! - Lassan azonban a szépet, „lelke jobbik felét”, az örök anyát is hiába keresi benne. Ha pedig így van, vagy ettől keli tartanunk, akkor képes lesz-e még a komoly élet- felfogású férfi is a bibliai figyelmeztetésre ügyelni: szeresse asszonyát, mint önmagát, és jobban tisztelje még önnön magánál is. Az évezredes hagyomány és az újra meg újra felújuló ,viták azt javallják — írja Sehöll- gen —, hogy a keresztények is tisztázzák kissé: mi is áill a már-már kétségbeejtően „tradicionálissá" vált bibiliai teremtéstörténeti értelmezés mögötti Vajon még ma is köteles elhinni a hivő ember: a nőt egy „nyomorúságos bordacsontból” teremtette az Isten? - A mélyebb vizsgálódás érdekes gondolatokhoz vezet, tényekre mutat rá. Köztudott, hogy ősidők óta tiszteletben tartották az ősök és szentek csontmaradványait. E tapasztalás számbavétele nyomán joggal merülhet fel a kérdés: vajon nem valami lényegesre, maradandóra, időtállóra akar itt a bibliai elbeszélés rámutatni? Ezt látszik igazolni a szöveg is: „csont az én csontomból és hús az én húsomból” (Gén 2:23). Azaz: azonos velem, maradandóan olyan, mint én magam. A másik — már későbbi korban megfogalmazott - tudósítás még többet lát, és ad hírül: Isten a maga képére teremtett embert férfiúnak és asszonynak teremtette (Gén 1,27). A többi azután, amit bennfoglaltan tanít a szöveg (ha nem is értelmezték mindig helyesen), szinte kézenfekvő. A férfi és nő - a kettő együtt Isten képére teremtve - egységet alkot. Nem csupán a testi kiegészülés vonatkozásában. Természetesen ebben is. De ősi bibliai tudósításból ismerjük, hogy Ábrahám öreg szolgája ennél többet keresett, amikor urának fia, Izsák számára, Rebekkát megkérte. Imájában kérte Istent, hogy a menyasszony, akiért ura küldte, jóságos, tettrekész, határozott, emberszerető legyen. Amikor pedig Izsák bevitte ifjú hitvesét sátrába, az feleségévé lett és megvigasztalta férjét, pótolva számára elhunyt anyját (vö. Gén 24). Jól figyeljünk: bár a bibliai híradás kiemeli Rebekka széségét is, de előbb veszi számba a bölcsen és imával felismert „emberségét”, a szomjazónak vizet nyújtó jóságát. A fiatal- asszony pedig nemcsak „feleségévé”, hanem egyben oly „anyjává" is lesz férjének, aki szívjóságával képes őt megvigasztalni. Mint látjuk, e bibliai elbeszélésből teljességgel hiányzik az „oldalbordának” jelentéktelenné sekélyesítő, vulgarizált szemléletmódja. S ugyancsak jóval többről értesülünk az ősi történetből, mint nemi „egységről”, egyesülésről. Mérhetetlenül többről, emberhez méltóbbról, ha úgy tetszik, „szentebbről” van itt szó. S bár olvashatunk a Szentírás számos helyén a női szépségről is, mégis ennél több vonzza, igézi meg a férfit: a szívjóság, a vigasztaló, anyát pótolni képes szeretet. A női szépség vonzó a szentírási szövegekben is. Mégis, mennyire többről értesülünk azokban, mint „szex-kábulatról”, mint futó kalandokról. Az Isten képére az asszonnyal együtt teremtett férfi élményt, vigaszt, jóságot keres a nőben, és saját anyját is felleli gyermekei anyjában. A moralista Schöllgen érdekes párhuzamot von a felhozott bibliai elbeszélés étosza és a nőnek mai „rangraemelésére” vonatkozó törekvések, megállapítások között. E bibliai elbeszélést - s még egyéb szentírási szöveget — olvasva, életközeibe kerülhet számos mai, ún. égető probléma. Még az oly speciális kérdés is, mint pl. a cölibátus problémája. Hivatkozik Schöllgen egy evangélikus pásztor megjegyzésére: nem az a lényeg, hogy a pásztorok nősülnek-e, vagy sem, hanem inkább, hogy kit, milyen asszonyt vesznek feleségül? Saját püspöke minden pásztor házasságkötése előtt több órát beszélget a fiatal papfeleség-jelölttel. A karakterkép, amit így nyer, olykor elég megnyugtató lehet ahhoz is, hogy papját feleségével a távoli missziókba 244
