Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)

1971 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Bencze Anzelm - Söveges Dávid: Én és te

Különböző életsíkok Egy férfi ül szobájában az íróasztalnál. Előtte a papírokon levélnehezék: sima, fényes kő. Kezével végigsimít a hűvös, mindig idegen tárgyon, az „anyagon”. Az ablakpárkányon cserépben jácint virágzik. Felszívja a talaj nedveit, kitárul a nap­fénynek, magához csalogatja a méhecskét. Él, nyitott a befolyásoknak. - Az író­asztal alatt, a szőnyegen összegombolyodva kutya alszik, de ha a gazdája halkan szólítja, azonnal fülel és felugrik. - A növény ugyan nem hall meg hívást, mégis kapcsolatban van a gazdájával, aki ápolja. Minden élőben van valami „benső”, ami lehetővé teszi a kommunikációt, az érintkezést: a növényben kevesebb, az állat­ban több. A kőben csak annyi, hogy szét lehet törni, fizikailag vagy kémiailag ele­mezni, s akkor feltárja ,,bensejét”. A bensőnek bensőre van szüksége, s ezért van valami szolidaritás, összetartás és összetartozás az élőlények között. Ha a kutya kimegy a szobából, a férfi magányo­sabbnak érzi magát. És ha a virág elfonnyad, akkor is. Sok rabnak csökkentette ma­gányérzetét, ha fűszál nőtt a börtöncella ablakában, vagy egy pók hálót szőtt a sa­rokban. De amennyire különbözik az élő az élettelentől, annyira különbözik a beszélő a nembeszélőtől. A kutya nem felel, mégha érteni látszik is. A magányos férfi be­szélhet ugyan önmagában, de az ilyen szavak nem érnek célhoz. Ha azonban nyílik az ajtó és belép a felesége: egymásra pillantanak. És hang nélkül is kimondják a leg­kedvesebbet, a legjobban összekötőt: Te. Ha nem ezt mondják, semmit sem érnek szavaik. „Egymás szemébe néztünk, de én csak magamat láttam, és ő is csak magát látta” - mondja egy aforizma az üres, de sajnos gyakori emberi találkozásról. Én—és—Te — az ember lényege Az ember lényege az, hogy „szembenáll” a világgal és annak tárgyaival: tud róluk, elfogadja, vagy nem fogadja el őket. Távolságot tart, majd áthidalja: kap­csolatot teremt. Nem egy a világ többi dolgai között. Még csak nem is egy példá­nya az emberi fajnak. „Hogy mi egy állat világélménye, arról úgyszólván semmit sem tudunk. De biztos - anélkül, hogy az állatpsziohológia végeredményben meg­oldhatatlan problémájával bajlódnunk kellene -, hogy egy élőlény sem éli át a földön olyan mély jelentőséggel a világban levő létének földhözkötöttségét és lété­nek felipillantását az égre, mint az ember” (F. Ebner). Az emberi személy tehát: i. külön, zárt, önálló világ; 2. szembenáll a világgal - mégis kapcsolatban van vele; 3. dinamikusan „létrehozza” magát, elsősorban az Én-Te viszony által. Karl Rahner szerint az ember anyaghoz kötött szellem; megkülönbözteti az embert, mint értelmes személyt, és az embert, mint „természetet”. Az emberi személy önma­gával, mint emberi természettel, szabadon rendelkezhet, és rendelkezik. Amennyiben csak „rendelkezhet”, akkor eredendő személy. Amennyiben már „rendelkezett”, akkor eldöntött iszemély. Az embernek a világhoz való kapcsolata azonban alapvetően kétféle: Én-és-Te viszony két személy között, és Én-és-Valami viszny a nem személyes vagy nem személyesnek érzett tárgyak felé. Ezért az utóbbihoz tartozik az Én-és-Ö, Én-és- Valaki viszony is. Itt a másik embert ugyanis nem személynek, hanem tárgynak kezeli. Viszont az ember önmagában még nem teljes személy, hanem csakis az egyik vagy másik kapcsolatban. 219

Next

/
Thumbnails
Contents