Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)

1971 / 3. szám - FIGYELŐ - Sólymos Szilveszter: A protestáns teológia a Theologiai Szemle 1970-es évfolyamának keresztmetszetében

kalmazni az Egyházra is. Amint Krisztus főpapi imája is mutatja, az Egyház egysége alapvető kérdés; de enneik az egységnek mintája az Atya és a Fiú egysége (Jn 17,21). Jézus itt minden hívőről beszél, nemcsak az apostolok testületé­ről. .Beszéde normatív jellegű kijelentés, nem csupán erkölcsi követelmény. A kérdések tehát így tagolódnak: Hogyan lehet az egy Isten há­rom valóságos személy? Hogyan létezhet a Krisztustól egynek alapított Egyház több rész­egyházban? Hogyan alkotnak a különálló sze­mélyek egy titokzatos testet? Megválaszolásuk­nál a jogi renden felül figyelembe kell venni a kegyelmi rend egységesítő erejét. Krisztus arra hivatkozik, hogy az Egyház egysége az Atyában és őbenne gyökerezik. Az ősegyház a Szenthá­romság-tanban elkerülte az alárendeltség veszé­lyét; valami hasonlót kell megvalósítani az ekkléziológiában is. A keleti egyház nem akar mindenféle primátust feltétlenül elutasítani, csak azt és akként, amit és ahogyan arról az I. Va­tikáni Zsinat hozott határozatot. Már az ősegy­házból származó Apostoli konstitúció 34. kánonja megkívánta, hogy minden nép püspökei tekint­senek egyet elsőnek, és tartsák fejüknek, mert csakis így lesz egység közöttük. Ebben kifeje­ződik az autókefalia, és egyszersmind a kolle­gialitás is. Amíg az Egyház osztatlan volt, a római püspököt mindenütt elismerték elsőnek; mindenesetre elsőnek az egyenlők között. De ha a római püspök — az apostoli hagyományra hivatkozva - különleges jogokat követel, akkor már megzavarja a kollegialitásban meglévő egy­séget és rendet. Ha tehát a katolikus fél valóban folytatni akarja a bárbeszédet, meg kell találnia a mó­dot is, Ihogy tevékenyen szorgalmazza a közele­dést. Emmanuel Lanne, a római Sant Anselmó- ban a keleti teológia tanára úgy látja, hogy a közeledés nem valósítható meg elméleti vita, hanem csakis gyakorlati lépések által. Keleten mindig is többet számított a gyakorlati maga­tartás, mint bármely elvi kijelentés. Továbbá: a keletiek szerint az Egyház valóban szakra- mentális életében fejezi ki önmagát. Ezért kel­lene törekedni a kánoni és a szakramentális élet fokozatos egységére. Azután olyan ekklé- ziológiát kellene kifejleszteni, amely inkább a közösség életén, nem pedig a jogrenden alapul. Ily módon biztosítani lehetne a keleti egyházak autonómiáját, hagyományaiknak az apostoli idő­kig felmenő folytonosságát. Kétségtelen, hogy Róma nem vonhatja vissza dogmatikai dönté­seit, mégis inkább az életet lehetne előnyben részesítenie az elméleti tanítással szemben. A primátus fontos tényező az Egyházban, de el kell ismerni, hogy kelet a maga kollegiális szervezetével is megtartotta evangéliumi hitét. Hermann Häring, tübingeni teológus újnak tartja a véleményeknek ebben az összemérésé­ben azt, hogy a protestáns szerzők - bár bizo­nyos fenntartások mellett — igenlőleg válaszol­nak Péter szolgálatának pozitív szerepére: az egységesült világban elősegítheti az Egyház ön­magára eszmélését, mélyítheti a hitet és gya­korlati jelenlétét. Így a szakadás jeléből újra az egység jele lehetne. Viszont a katolikus Egy­háznak is egyre inkább szüksége lesz rá, hogy a szentirás szerint értelmezze önmagát, és a misz- sziós küldetésben lássa lényegét. A különféle tradíciókat, teológiákat, nyelveket és tapaszta­latokat és egyházi modelleket ezért nem kell okvetlenül félretenni. Nem szabad sem a lát­hatatlan Egyház, sem a tökéletes társaság fogal­mához menekülni, hanem meg kell látni, hogy az Egyház valódi emberi közösség, amely Krisz­tus eszkatológikus erőit hordozza. Közben ter­mészetesen az intézményre is szükség van, mint ahogyan az ősegyházban is már a harmadik generáció intézményekkel és a tanítás tisztázá­sával kezdett védekezni a feloszlás ellen. De a hatalom teljességének feltétlenül a szolgálatra, a hit ébrentartására és terjesztésére kell irá­nyulnia. Ezért emlegetik ma szívesen a pasz- torális primátust. Olyan vallási nagyság, mint a pápaság, sehol másutt sem jelentkezett a ke­reszténységben. Sajnos — bár történelmi okok miatt - hatalmi és politikai intézménnyé is vált. Egy-egy karizmatikus egyéniség azonban ma is meg tudja benne csillogtatni az igazi vallási tartalmat. A lehetőség valóban megvan rá, hogy a pápaság a mai követelményeknek meg­felelő kommunikációs központtá legyen, amely beilleszkedik az egész Egyház karizmatikus struktúrájába, és irányítja azt. Kifelé tükröz­heti azt a képet is, hogy az első a testvérek között. Ilyen alapon pedig a párbeszéd már nem lesz lehetetlen. Gál Ferenc A PROTESTÁNS TEOLÓGIA A THEOLÓGIAI SZEMLE 1970-ES ÉVFOLYAMÁNAK KERESZTMETSZETÉBEN A LELKIPÁSZTOR című evangélikus lelkészi szakfolyóiratban olvastam Győr Sándor ismer­tetését Szennay András: Rejtőző istenség c. könyvéről. Ott - pozitív megállapítások után - az egyik fejezetről írja a következőket: „... ebben (a dialógusról szóló fejezetben) je­lentős szerep juthatott volna a magyar protes­táns teológiának is, mint a dialógus egyházi részről elsőszámú és jelentős partnerének. A katolikus egyház. . . egyre kevésbé teheti meg, 192

Next

/
Thumbnails
Contents