Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 1. szám - Nyíri Tamás: Az ember halála
Ágoston is (In Ps 145). Mivel a halál a konkrét létezőt semmisíti meg, bensőleg érinti a lelket is: kiszolgáltatja a pusztulásnak, anélkül, hogy egészen megszüntetné. Ha a lélek a test aktualitása, akkor kapcsolatban kell lennie azzal az átfogó egészszel - a világgal -, amelynek a test része. Ha a lélek elszakadása anyagi testétől - Szent Tamás szerint - természetellenes (I q. 89 a. 1), akkor nem szűnhetik meg, hanem más alakot ölt a halálban az anyagi világhoz való viszonya. Nem a tér-idő összefüggés egyetlen pontjával, hanem a világ egységes anyagi alapjával kerül kapcsolatba. A halál nem szünteti meg a lélek esszenciális anyagi vonatkozásait, nem tartja távol az anyaggal való érintkezéstől. A halálban a lélek mélyebb kapcsolatba kerül az anyaggal, nem lesz akozmikus - mint Platón gondolta -, hanem inkább megnyílik a kozmosz előtt; behatol a föld méhébe (Mt 12, 40), vagy az anyag szívébe (Teilahrd de Chardin). A partikuláris test határainak a megszűnése megnyitja a lelket a mindenség előtt. A halálban születik meg véglegesen az ember. A szülési fájdalmak erőszakosan tolják ki a magzatot a méh védelméből - és szükségéből - a világ tágasságára. A védettség megszűnése egyben teljes kiszolgáltatottságot eredményez. Valami hasonló történik a halálban is. A lélek elveszíti a test védelmét, kiszolgáltatott helyzetbe kerül, egyúttal azonban új világ nyílik meg előtte. Nemcsak testében, hanem az egész világban lesz jelen. Talán ezzel magyarázhatók egyes parapszichológiái jelenségek is. A halál nem az emberi lét vége, nemcsak átmenet az egyik létformából a másikba, hanem az örökkévalóság kezdete. A teremtett világ az ember testén keresztül személlyé érlelődik, s a halálon át a világ is eljut beteljesüléséhez; nem lineárisan, hanem dialektikusán: a pusztuláson át teljesíti be teremtményeit Isten. Megszün- tetve-megőrizve emeli fel magához az embert és az emberen keresztül a világot. Egyrészt tehetetlenül vagyunk kiszolgáltatva a halálnak, másrészt az emberi halál a személy beteljesülése és szabad tette. A halál személyes tett, amelyben teljesen megvalósul szabadságunk s egészen kivilágosodik értelmünk. Külsőleg az emberi személy pusztulása, bensőleg önmagunk aktív megvalósítása: az élet beérése, életünk termésének betakarítása, személyes birtokba vétele a külső letörés és pusztulás közben. A halál a személy legtökéletesebb belső aktivitása és az ember legradikálisabb tehetetlensége egyben. Az emberi egység miatt a halál két elemét nem oszthatjuk meg egyszerűen a test és a lélek között, mert ezzel megszüntetnénk az emberi halál tulajdonképpeni mivoltát. A halál alapvetően kétértelmű. Nem dönthető el, hogy a halálban beérő élet a személy eddig leplezett ürességét takarja-e, vagy hogy a halálban mutatkozó sivár pusztaság az igazi bőség külső látszata-e csupán. A halált beburkoló kétértelműség miatt a halál éppen úgy lehet a bűn és a büntetés kifejezése — sőt a bűn tetőpontja: az igazi halálos bűn -, mint az élet delelője, a legvégső személyes tett, amelyben eddigi szétszórtságát egybegyűjti és hivő bizalommal Isten felfoghatatlan Titkának adja át az ember. Ezért mondhatjuk, hogy a halál mindig itt van életünkben. Nem esik egybe az orvosi exitus időpontjával, hiszen a halál végülis azonos az ember szabadságának egész történetével, amely végérvényessé teszi a személyt. Ezt a rahneri gondolatot fejleszti tovább Boros [8], Azt állítja, hogy a halálban valósul meg a személy végső döntése (optio finalis) sajátmagáról, a világról és Istenről. Boros abból indul ki, hogy a személy meghalás közben tér magához. Transzcendentális akaratunk, a Blondel-téle akaró akarat mindig túlnyúlik az akart akaraton, s magára a létre irányul. Ezt az „excesszust” csak akkor hozhatja be teljesen az akaró akarat, amikor meghal az ember, csak akkor éri utói magát, amikor közvetlenül a lét teljessége elé kerül. De nemcsak az akarat, hanem az értelem excesszusa is eléri célját. Az ítéletben megvalósuló értelmi megismerés lehetőségének a főtétele a lét elővétele. Ez földi életünkben mindig töredékes. Amikor meghalunk, tetté válik szellemünk végtelen vágya; kivilágosodik létre-utaltságunk s egészen magunkhoz 12
