Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 3. szám - TANULMÁNYOK - András Imre: A plébániai lelkipásztorkodás és az egyházszociológia
példája annak, milyen módon gondoskodhatok maga az egyházi hatóság a lelkipásztort érdekű egyházi statisztikák összeállításáról. A magyar népszámlálásban utoljára 1949-ben szerepelt a vallási hovatartozás kérdése, azóta a katolikusok számáról hivatalos adat nem áll rendelkezésünkre. Az eddigi magyar népszámlálási adatokra visszatekintve feltűnik azonban, hogy a katolikusok számaránya az ország lakosságában az utolsó száz évben állandóan emelkedett: Év 1869 1880 1890 1900 1910 1920 1930 1941 1949 1920 előtti M.o. területén 57,4 58,1 58,9 59,6 60,3 1920 utáni M.o. területén 65,0 66,1 67,2 68,2 70,3 százalék (Kovacsics: Magyarország történeti demográfiája, Bp. 1963, 306. 1.) Az emelkedés elsősorban arra vezethető vissza, hogy a katolikus családokban több gyermek született. Mivel a gyermekáldás készségesebb vállalása, mint minden alapvető népesedési magatartás, csak nagyon lassan módosul, feltehető, hogy a katolikus lakosság körében a születési arányszám ma is kedvezőbb, mint a lakosságnak annál a rétegénél, mely egyáltalán nem került kapcsolatba a katolikus Egyház szigorú házas-erkölcsi előírásaival. Mégsem lehet pusztán ebből a katolikusok számának emelkedésére következtetni, főleg két tényező miatt. Egyrészt azért, mivel nem keresztelnek meg minden katolikus származású újszülöttet; másrészt azért, mivel semmiféle statisztikai alapként használható hivatalos kimutatás sem áll rendelkezésre az Egyházból való kilépésről. Sőt, eltekintve a nyilvántartás kérdésétől, az Egyháztól való eltávolodás folyamatában is rendszerint nehéz megjelölni azt a pontot, amelytől kezdve eltávolodás helyett gyakorlatilag inkább kilépésről kell beszélnünk. Az egyházi hívő-statisztikák Magyarországon többnyire a népszámlálási adatra támaszkodtak. Az egyházmegyei sematizmusok, almanachok szokás szerint plébániánként megadták a hívek számát. Amíg a tízévenként megejtett népszámlálási felmérések közölték a vallási adatokat is, a sematizmusok egyszerűen átvehették ezeket, a felmérés időpontjában kétségtelenül pontos számokat. A két népszámlálási időpont között kiadott sematizmusoknál azonban már jelentős eltérések adódhattak, ha nem állt rendelkezésre újabb keletű adat. Még nagyobb nehézséget jelentett ez a kérdés a háború után kiadott magyar egyházmegyei sematizmusoknál. A pécsi egyházmegye sematizmusában például azt a megoldást választották, hogy („Az adatok az 1963 december 31.-Í állapotnak felelnek meg” megjegyzéssel) részletes felosztásban közölték a katolikusok és a lakosság számát - az 1949-es népszámlálási eredményeknek megfelelően. Amennyire értékes az egykor megbízható, de már elavult adatok közzététele, annyira szemheszökőek az eltérések. A püspöki székváros lakosság^ pl. a két időpont között több mint 40%-kal növekedett. Az a ielkipásztori helyzet tehát, melyet az 1949-es adatok tükröznek, nyilván gyökeresen megváltozott. - Az egri és veszprémi egyházmegyék sematizmusa - mindkettő 1963-ból - már nem tünteti fel, hogy a hívő-adatok milyen időpontra vonatkoznak. A székesfehérvári egyházmegye sematizmusa (1967) a problémát megkerülve, egy gyakorlati megoldást részesít előnyben: „A hívek száma nem népszámlálási adat, hanem az Egyházmegyei Gazdasági Tanács által az egységes javadalmazás alapjául megállapított, ún. státusszám”. A győregyházmegyei almanach (1968) és a váci egyhámegyei almanach (1970) már kerekített, illetve becsült hivőszámokat közöl (utóbbi a „kb.” hozzáfűzésével jelzi is ezt a tényt), de nem tudjuk meg, hogy az egyes plébániák" területén azonos szempontok szerint becsülték-e meg a hívek számát, és természetesen azt sem, mik voltak a szempontok. A becslés célszerű módja A 'katolikusok számának plébániai becslésénél - szakszerű 'hivatalos felmérés híján csakis erről lelhet szó - feltétlenül biztosítani kellene, hogy a becslés országosan egységes szempontok szerint történjék, mint ahogy ezt az angliai egyházmegyék is bevezették. Az eredmény még így is nagyiban függ majd attól, mennyire sikerül kiküszöbölni a félreértéseket, és biztosítani az illetékes lélkészkedő papság közreműködését. Ausztriai tapasztalatok ugyanis azt bizonyítják, hogy a lelkészkedő papság egyrészének gyakorlatilag áthidalhatatlan nehézséget jelent ennek a - bizonyos hozzáértést és utánjárást kívánó - statisztikának a kidolgozása. Ausztriában az egyházi szervek a népszámlálástól és más hivatalos statisztikáktól függetlenül a plébánosoktól évente bekérik a vallásgyakorlati adatokat. Ennek a kimutatásnak 53 pontja között szerepel a katolikusok és nemkatolikusok száma is. A plébánosok által országosan azonos szempontok alapján összeállított adatok végösszege azonban jelentősen eltér a hivatalos 15P
