Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 1. szám - Nyíri Tamás: Az ember halála
elviselnünk, hanem - igenelnünk is? A megsemmisülés tudata az ember alapvető állapota, a szorongásban feltáruló „hogyléte”. A szorongásnak nincs akkora jelentősége az életben, amint Heidegger véli, bár a halállal szemközti létünk egyik alkotóeleme, hiszen a halál nem választható le az emberről. Feladatunk, hogy meglássuk és megoldjuk a világban-való-lét és a halállal-szemközti-lét feszültségét. Megtehetjük, hogy lemondunk a feladat megoldásáról, s a tulajdonképpeni létből átsiklunk a nem- tulajdonképpeni létbe, az illúzióba. De megtehetjük azt is, hogy a megsemmisülés értelme felől kérdezősködünk: a szorongásban jelentkező megsemmisülésnek elegendő magyarázata-e a világban-való-lét, vagy éppen a semmi utal a világon túli létre? Örökkévalóságunk történése A biológiai életfolyamatok megszűnése után is megmaradhat az élet lehetősége: az életfolyamatok elrendeződése vagy mintája. Nem tételezhető-e fel valami hasonló a lelki életről is? A lelki élet - a tudat - sem azonos a tudattartalmak és folyamatok összegével. E folyamatok apriori struktúrája, formája, elrendeződése is fennmarad a tudati folyamatok megszűntével. Mivel az emberi tudat alapvető struktúrája létre- irányultsága — ezt mondjuk szellemnek -, mivel a szellem aktualitása maga a lét, és a lét a semmi szöges ellentéte, azért nem semmisülhet meg a létre támaszkodó szellem a világban-való-lét megszűntével. Miért gondolnánk, hogy a szellem csak „objektív szellemként”, alkotásaiban marad fönn? Az emberek szellemi energiája nem alakul át maradéktalanul objektív szellemmé. Milyen alapon állítható, hogy a maradék megsemmisül a halálban, hogy a szellemi energiára nem érvényes az energiamegmaradás törvénye? Azért talán, mert a szellem halálon túli megmaradása nem mutatható ki természettudományos módszerekkel? Caesar becsvágya, Newton tűnődése, Bartók ihlete annyit sem módosított anyagcseréjükön, mint néhány baktérium. Miért kellene feltételeznünk, hogy a halálban megsemmisül az a roppant szellemi energia, amely az élőben sem mérhető fizikai-kémiai úton? A halál magába zárja létünk minden titkát: az az emberi kérdés, amelyre Istennek kell válaszolnia. A halál nem „csak úgy”, többek között történik az emberrel, hanem az ember örökkévalósága történik meg benne - mondja Rahner [7]. A halál az egész embert éri. Az ember a természet és a személy egysége. Ezen azt érti Rahner, hogy egyrészt a szabad választást megelőző adottságok határozzák meg létünket, másrészt szabadon döntünk magunkról, és végérvényesen azzá leszünk, amiként szabadságunkban értelmeztük magunkat. A halál természeti és személyi esemény. Míg a biológia tulajdonképpen nem ismeri a halál „okát”, addig a keresztény értelmezésben a halál kétségbevonhatatlan egyetemességének az emberiség erkölcsi katasztrófája az oka (Rám 5). Ebből arra kell következtetnünk, hogy a halál a jövőben is elkerülhetetlen. A keresztény gondolkodás platonizáló változatában a halál a test és a lélek szétválása. Rahnert nem elégíti ki ez a meghatározás, mert nem fejezi ki, hogy az egész embert éri a halál. Az ember nem két önálló létező (test + lélek) összetétele. A test már a lélek műve; a test a lélek lehetősége, a lélek a test aktualitása. Test és lélek annyira egy, hogy e két reálisan különböző valóságból egységes harmadik: az ember jön létre, aki egyik sem a kettő közül. A test és a lélek egyesülésében eltűnik a különbségük, külön-külön nem is tapasztalhatók meg, legfeljebb kikövetkeztethetők. A lélek „természete” testi léte. A lélek a testben bontakozik ki, bár testünk — egyelőre - nem fejezi ki tökéletesen lelkünket. Minden, ami kifejeződik a testben, eredetileg - originaliter et quodammodo implicite - a lélekben van, - tanítja Szent Tamás. A -halál tehát nem két létező szétesése, nem egy ház lebontása, hanem két szerető elszakadása. A tested a hitvesed - caro tua, coniux tua - mondja Szent 11