Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 1. szám - Nyíri Tamás: Az ember halála
lanság az emberi sejtek fertőző betegsége. Az ember azonban csak a halandóságot örökli. A halál az élet bére. A biológia nem tud többet. Nem képes megmondani, hogy mit jelent a halál az egyénnek: testvérünk-e vagy halálos ellenségünk. Az ember nemcsak a biológiai faj példánya. „A biológia nézőpontjából az embernek nemcsak a lényegét nem lehet megérteni, hanem még szervezetének sajátosságait sem” [·$]. Halála sem érthető meg biológiai szempontból; az ember halála elsőrendű filozófiai probléma. A halál filozófiai értelmezése Sokan tagadják ezt. Mivel az emberek nem tudják megszüntetni a halált, igyekeznek nem gondolni rá — mondja Pascal. Az élők tulajdonképpen nem hisznek a halálban, bár ez a legbiztosabb életükben. A hétköznapi élet tagadja a halál problematikus voltát - írja Jaspers [4]. Filozófusok is vélekednek így. Epikurosz meg akarja szabadítani az embereket a halálfélelemtől. Úgy véli, hogy ez a boldog élet titka: ,,Szokjál hozzá a gondolathoz, hogy a halál semmit sem jelent számunkra, mert minden jó és minden rossz az érzékelésben van, a halál pedig az érzékelés megszűnése. Az a helyes felismerés, hogy a halál semmit sem jelent számunkra, a halandó életet azért teszi örvendetessé, mert nem tételez fel a halál után végtelen időt, hanem elveszi a halhatatlanság utáni vágyat. A halál tehát nem érinti sem az élőket, sem a holtakat, mivel az élőknél nincs jelen, a halottak pedig már nincsenek” (Kpikurosz levele Menoikeuszhoz). Epikurosz kortársa, Hegesziasz is azt vallotta, hogy minden jó és minden rossz az érzékelésben van. Olyan boldogtalanná vált felfogásában, hogy folyvást az öngyilkosságra buzdított (peiszithanatosz). Végül is Ptolemaiosz Lagu (325-285) kénytelen rendőri úton betiltani az öngyilkosság propagandáját. Epikurosz legmodernebb követője Sartre így vall: a halálban mások zsákmánya leszünk, legalább addig próbáljunk boldogan élni és nem törődni a halállal. Csak az a bökkenő, hogy képtelenek vagyunk nem törődni a halállal; valamiképpen mindig ,,itt van”, erőszakkal elfojtott gondolata százszorosán megbosszulja magát életünkben. Másként értelmezi a halált Platón. ,,Az igazi bölcsek valósággal készülnek a halálra, s a halál minden ember között rájuk nézve a legkevésbé félelmetes” (Phaidón 67 e). A halál „feloldozza a lelket a test bilincseiből”, s ha a lélek tiszta - ha bölcsességre és belátásra törekedett -, akkor a magához hasonlóan láthatatlanhoz, istenihez, halhatatlanhoz és bölcshöz költözik, ahová megérkezve boldogság lesz az osztályrésze, mert megszabadul tévelygéseitől, gyarlóságaitól, félelmeitől és zabolátlan vágyaitól, s minden más emberi bajoktól, s amint a beavatottak mondják, azután már valósággal az istenek közösségében él”. A fiatal kereszténységre rendkívül hatottak Platón eszméi. „Nem kell-e inkább halálnak, mint életnek mondanunk a halandók életét?” - kérdi Szent Ágoston (De civitate Dei XII, 10). A platonizáló gondolkodás csak részben fedi Jézus szavát: „Mindaz aki belém vetett hittel él, nem hal meg sohasem” (Jn 11, 26). Szent Tamás megkísérli — a kinyilatkoztatás súlya alatt -, hogy a platóni jélek-szubsztancia fogalmát összeolvassza az arisztotelészi entelekheia fogalommal. Így - miközben vallja a lélek halhatatlanságát - hangsúlyozza, hogy mivoltánál fogva a testre van rendelve. Az anyaghoz kötött entelekheia nem volt elhelyezhető az örök élet platóni modelljében. Az eretnekséggel is vádolt Tamás tanait a viennei zsinat (1312) veszi védelmébe: a szellemi lélek valóban, szubsztanciálisan és mivoltánál fogva az emberi test formája. (Dz. 481). A halál kérdése ezután lekerült a filozófia napirendjéről. A haláltánc-énekekben jelentkezik azonban mélységesen emberi problémája. A barokk pozitívan értelmezi: a halál megérleli az embert. A felvilágosodás hátat fordít a halálnak, Goethe ismét 9
