Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 2. szám - TÁVLATOK - Egyházunk - öt évvel a zsinat után
1. A jelen helyzetet úgy kell tudomásul vennünk és elfogadnunk, mint az egyház számára Jeladatként jelentkező, üdvösségünk szempontjából pedig kötelezettségeket, sőt kihívást jelentő órát. Oly időt, melynek jeleit fel kell ismernünk, és ezeket helyesen kell értelmeznünk. Ezt az értelmezést viszont nem a politikai élet, nem a gazdasági mérleg, nem is az elért sikerek, hanem csakis a hit kritériumai alapján lehet végeznünk. E hit ereje óv meg attól, hogy sóm az állítólagosán „régi szép idők” emléke, sem pedig a jövő utópisztikus elképzelései el ne kábítsanak, ne bénítsák meg gondolkodó- és cselekvőkészségünket. A zsinat utáni egyház helyzetének reális felmérése sem diadalérzésre, sem kétségbeesésre nem ad okot. Sokkal inkább vezet ahhoz a látásmódhoz, mely a hitből fakad, s amely tudja, hogy minden idő egyszersmind Istennek ideje. Olyan tehát, melyet az ember készséggel elfogadhat, s amelyért felelős is. A reális felmérés és értelmezés arra a megállapításra jut, hogy az egyház életének jelen fázisa az átmenetiség jellegét viseli. Továhbá: a jelen órára a történetiség egészen különös módon nyomja rá bélyegét. Amidőn a „történetiség” fogalmát használjuk - anélkül, hogy a múltat tagadásba vennénk - különösképp a jelen nyújtotta új indításokra gondolunk. Azokra, amelyeket nem lehet a már meglévőből teljességgel levezetni vagy meghatározni. Olyanokra, melyek jelentkezése nyomán vállalni kell a még ki nem próbáknak merészségét is. Ez nemcsak lehetséges, de — épp az egyház jövőjének érdekében - kötelességünk is. Egy biztos: a zsinattal valami új indult, kezdődött egyházunk életében, s ennek az újnak jelentkezését lehetetlen meg nem történtté tenni. Mindaz, ami ma a sok kérdés és nyugtalanság közepette elénk mered, feltétlenül az életnek, reménységnek, a jövőnek ígéretes jele. A hívők közösségének e helyzete sokkalta biztatóbb, mint a nyugalomban „birtoklóknak” jóllakottsága: mint az a magatartás, melyben már senkit sem érdekel, nem „izgat” semmiféle kérdés, amelynek szemében nincs egyéb feladat, mint a „nyugalmat és rednet” őrizni. Ez a „rend és nyugalom” ugyanis oly csatornarendszerhez hasonlítható, amelyben nem folyik többé az éltető víz. Ez a csend és béke könnyen a temető nyugalmává válhatnék. 2. Egyébként, ha a történetiség kategóriájában a múlt felé vetünk pillantást, tudnunk kell, hogy egyházunk átvészelt már sokkal nehezebb, sőt rosszabb időket. Az ellenpápák és reneszánszpápák korát; azután olyan időket, melyben az Igazságért nem épp meghalni kellett, hanem inkább gyikoltak annak nevében, - mint az inkvizíció, az eretnek- és boszorkány- perek idején. Gondolhatunk többek között arra a korra is, melyről egy Rotterdami Erasmus így nyilatkozott: a 'hitcikkelyek ugyan gyarapodnak, de a szeretet fogyatkozó ban van. Természetesen a történelem tanulmányozása nem tár ilyen egyértelműen sötét képet elénk, és ne is élesszen pesszimizmust; ellenkezőleg, inkább a jelen és jövő iránt ébresszen több bizalmat és bátorságot. 3. Szükséges ezért hogy számontartsuk mindazt a jót is, amely a múlt felől érkezik, de még inkább azt, mely korunkban tárul elénk, így pl. azt, hogy egyre jobban tudatosítjuk: nem elég az „Uram, Uram” mondogatása, hanem az orthodoxiának a gyakorlatban, az orthopraxisban kell hatékonnyá válnia. A békének és a békéről szóló örömhírnek a mi korunkban, a mi világunkban épp általunk -kell konkretizálódnia. Ezért helyes, ha ellene mondunk annak a látszat-nyugalomnak, amely azt a benyomást kelthetné, hogy jóváhagyjuk az igazságtalanságokat, a háborút, fajüldözést. Örvendünk a szociális elkötelezettség, a testvériség és az emberiesség feléledése, fejlődése nyomán. Semmiképp sem tekinthetjük ezeket a kibontakozásban lévő eredményeket - lekicsinylőén - „csak" a humanizmus ébredésének. Örülnünk kell annak is, hogy egyházunkban — a világi hívők, az egyházmegyei zsinatok, az egyházközségek serénysége nyomán - új élet pezsdül. Örüljünk a nagyobb szabadságnak, a kitágított teológiai pluralizmusnak, annak a gazdagabb „választéknak”, amelyre a hit egységén belül lehetőség nyílik, örüljünk az isten- tisztelet megújított formájának és az olyan korszerű műnek, mint az új Holland Katekizmus, amely megszámlálhatatlan léleknek nyújtott segítséget, tájékoztatást és bátorítást. 4. Természetesen nem feledkezhetünk el a fennálló veszélyekről sem. A korunkban egyre nagyobb erővel fellépő szellemi és világnézeti áramlatok: a szekularizmus, pozitivizmus és ateizmus komoly gondot jelentenek. Mindezen új eszmék az egyház alapját, alapvető tanítását érintik, amely nélkül nem létezhet. Viszont e nehéz helyzet újra csak nem csüggedésre szólít fel, hanem a szónak nemes értelmében vett „kihívást” rejt magában. Abban az értelemben ti., hogy nem1 fogyó buzgósággal hirdessük az Istenről és Jézus Krisztusról szóló tanítást, az emberről vallott helyes felfogást, az emberi méltóság jelentőségét, az emberi személy értékeit. Védenie kell az egyháznak az embert olyan törekvésekkel szemben, amelyek teljességgel beolvasztanák a technika, a gazdasági élet, a teljesítmény és fogyasztás, az ideológiák és utópiák világába. Jól tudjuk, hogy nem könnyű feladat a ma embere számára az evangélium üzenetét közvetíteni. E tény azonban ne a hanyatlásnak, hanem új energiák felszabadításának váljék forrásává. Az egyház ma is kötelességének tartja, hogy az ember ügyvédje legyen: hogy problémáit, kérdéseit hallva, szócsöve és szószólója maradjon, hogy jogainak és jövőjének védelmezőjévé váljék; hogy védje az emberről szóló hamisítatlan igazságot, az ember igazságát. Mert a hamisítás egyszer leértékeli, máskor meg túlértékeli az embert. Az egyháznak akkor és ott is lesz szava az 109
