Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 2. szám - TÁVLATOK - Egyházunk - öt évvel a zsinat után
tenie. Ez persze természetszerűleg magában rejti a „valaha” és „ma" közötti polaritásnak feszültségét, ezért e feladat vállalása bizonyos kockázatot és veszélyt jelent, amelynek sokan áldozatává is. válhatnak. Azok ti., akik kizárólagosan a „mát” teszik mindennek mércéjévé, s ezt az utat járva a bitnek tartalmát, mondanivalóját - mint emlegetik - „átfunkcionálják”, kiforgatják eredeti mivoltából. A veszély valóban fennáll, hogy a megengedettnél többet áldozunk az új bálványnak, az időnek, a Chronos- nak oltárán. 4. Az egyház a zsinaton mint szolgáló és szegény egyházat állította önmagát a világ elé. Minden cselekvésének és hivatali funkciójának alapjaként a „diakoniá”-t tekintette, és kulcs- fogalomként használta azt. Csodálkozhat-e ezért- öt év múltán - ha szaván fogják? Ha cselekvéseit és magatartását azon mércével mérik, melyet önmaga számára állított fel, s melyet kötelezőnek ismert el? Csodálkozhat-e, amikor anyagi javai, a föld hatalmasaival való összeköttetései, bizonyos igazságtalan szociális struktúrákkal való kapcsolata miatt kérdések érkeznek felé? 5. Az egyházi megújulás alapja és ismérve a zsinat egyértelmű megfogalmazása szerint a normatív őskezdet, konkréten a Szentírás. Kétségtelen, hogy az idők sodrában az egyház ezt a normát mindig kötelezőnek ismerte önmaga számára. Azt azonban már aligha állíthatnánk, hogy mindaz, ami kétezer év alatt történt, és amivel ma is szembetaláljuk magunkat, kizárólagosan a Szentírás hatásaként, normatív szerepének eredményeképp könyvelhető el. Így azután maga az Írás lesz napjaink egyházi életében az a kritikus erő, amely felülvizsgálatot követel sokminden történeti örökséggel, ma is fennállóval kapcsolatban. És ezt a felülvizsgálatot még el kell végeznünk, ezt a próbát még ki kell állnunk. 6. A zsinat világosan megkülönböztette a lényeges és maradandó tartalmat annak időbeni és változó kifejezésmódjától. Kifejezetten szólt a hitigazságok hierarchiájáról, „rangsoráról”. Erre gondolva fel kell vetni a kérdést: vajon mindaz, ami egykor a tartalomnak külső formája volt csupán, szükségképpen változatlan formában maradjon-e fenn továbbra is? így pl. bizonyos filozófiai kategóriák a hitletétemény megfogalmazásánál, kifejtésénél, bizonyos modellek az egyház struktúrájánál és hivatalánál, — mindez szükségképpen maradandó-e? Ugyanilyen reális kérdésfeltevésre és felülvizsgálatra van pl. szükség akkor is, amikor fel kell vázolnunk korunk és a holnap papjának vonásait, életstílusát. Vonatkozik ez többek között a cölibátus problémájára és számos egyéb egyházjogi határozatra is. Az igazságok hierarchiájáról szóló zsinati tanítás kézenfekvőén tátija elénk, hogy a hitigaz- ságokat nem „számolgatni” kell, hanem a lényeghez, hitünk alapigazságaihoz való különféle és különböző fokú vonatkozásuk szerint kell azokat tekintenünk. Az ilyen „rangsorolás”· felülvizsgálata nyomán elhalványulhat a vallási életnek számos perifériális megnyilatkozása, bizonyos folklorisztikus jellegű, ma már alig, vagy meg sem értett ájtatosságok megszűnhetnek, a múlt emlékeivé válhatnak. Viszont annál inkább kell előtérbe helyeznünk, hirdetnünk, kifejtenünk hitünk középponti igazságait. Jól megfigyelhető, hogy a dogmák „szaporításától” a zsinat tartózkodott; ehelyett a lényeget domborította ki, az összefüggéseket igyekezett feltárni. 7. A zsinat és maga VI. Pál pápa ismételten és nyomatékkai ajánlotta - mint az egyház alapstruktúrájához tartozó elvet és gyakorlatot — a párbeszédet. Ha nem akarjuk, hogy a dialógus szót az egyoldalú kioktatás fogalmával azonosítsák, akkor a párbeszéd szükségességének hangoztatása egyszersmind azt is jelenti, hogy az igazságot - a hit igazságait sem kivéve — nem lehet egyszerűen kisajátítani, birtokba venni, azokkal szabadon rendelkezni. Az igazságot együttes erővel kell kereni, elmélyíteni, s épp a dialógus az az eszköz, amely lehetőséget nyújt e kölcsönösség, kölcsönös segítségnyújtás realizálására. Különösen érvényesül ez egyre differencáltabbá váló világunkban, az egyre szorongatóbb közös problémák szaporodása nyomán. Ha tehát ilyen körülmények között, sőt ezek ellenére oly elhatározások születnek, oly döntések látnak napvilágot, amelyek teljességgel a monológot helyezik a dialógus módszere elé, akkor nem csodálkozhatunk, hogy a kritika hangja egyre erősödik. Az ilyen bíráló és kritikus hangok egyáltalán nem feltétlenül a „mindent jobban tudóknak” vádaskodásai. Nem többek, de nem is kevesebbek, mint emlékeztető felszólalások, amelyek az oly gyorsan elfelejtett elvekre és programra hívják fel a figyelmet. Ha pedig az illetékesek bizonyos kérdésekben nemhogy elősegítenék, de kifejezetten késleltetik a párbeszéd kibontakozását, akkor ezzel semmiképp sem szolgálnak jó ügyet. Amikor viszont valaki ezt kimondja, nem vét a lojalitás ellen, hanem csupán „szaván fogja” a legmagasabb és legilletékesebb egyházi helyet. 8. A zsinat saját elhatározásából ökumenikus dimenzióban vizsgálódott, és ez irányú felelősségének tudatában nyilatkozott. Más vallásokat is az üdvösség eszközeként ismert el, hangoztatva egyházi realitásukat, sőt kifejezetten „egyházaknak” ismerve el közülük számosat. Amikor azután sokan e világos zsinati beszédet következetesen végig akarják gondolni, és az élet számára is realizálni - pl. a vegyesházasságok vonatkozásában -, nem a türelmetlenség tüzét kívánják szítani, hanem jobb modellek után kutatva, konkrét megoldásokat ajánlanak. Természetesen az önkényes kísérleteket nem helyeseljük. Viszont az sem megy már - öt évvel a zsinat után —, hogy mindazt, amit e téren tenni kívánnak, egyszerűen ezzel bélyegzik meg: protestantizálják az egyházat, „végkiárusítást” tartanak egyházunkban. 106
