Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 2. szám - TÁVLATOK - Egyházunk - öt évvel a zsinat után
Második tézis: A zsinat útjára bocsátja gyermekeit. Mit is jelent ez? I. A zsinaton döntő szerepet játszottak a teológusok. Nélkülük a zsinat sem menetében, sem pedig eredményeiben nem lett volna az, mint amivé valóban vált. Természetesen a teológusoknak csak előkészítő és tanácsadó szerepük volt. Kétségtelen azonban az is, hogy munkájuk szárnyakat adott a megújulás ütemének. Volt bátorságuk ahhoz, hogy a látszatra vál- tozhatatlant mozgásba hozzák; hogy az egyház visszanyúljon az ősi, biblikus eredethez, és ugyanakkor körültekintsen a mai világban is. Munkájuk nem merült ki a korszellem elleni steril protestálásban, nem kívánták minden áron és módon kárhoztatni az „istenellenes” jelent. A teológusok kritikus szabadsága és a zsinati atyákkal a bizalom légkörében fogant szoros együttműködése feltétlenül áldást hozott az egyház számára. Ugyanakkor a további közös munka és feladatok végzésére is szólított. Sajnos, az örvendetes harmónia a zsinat után nemegyszer kínos feszültséggé változott, amelyet a bizalmatlanság légköre vett körül. Hogy miért? - erről sokféleképp lehet vélekedni. Mindenesetre a zsinattól elbocsátott, útjára indított „gyermekek”, jelen esetben a teológusok, a zsinaton még elismert és dicsért munkájukat tovább folytatták. A zsinat berekesztése után nem a „babérokon kívántak pihenni”, nem dicshimnuszokat akartak énekelni a m á r elért eredményekről. Nem, hanem az egyház életáramában megmaradva, annak hitében gyökerezve továbbra is volt energiájuk és bátorságuk, hogy éljenek kritikus szabadságukkal, és ezt újabb eredményekben juttassák kifejezésre. A folytatást ismerjük: e munka nyomán nem nyugalom, hanem mozgás, további nyitottság, de megütközések is jelentkeztek egyházunkban. Az csak természetes, hogy a teológusoknak nem csupán lelkesedéssel, őszinte elkötelezettségtudattal, hanem mindenekelőtt felelősséggel, tapintattal és szeretettel kell munkálkodniuk. Mindaz viszont, aki a teológiának ezeket és az ily módon végzett feladatait szem előtt tartja, „kétfrontos harcot” kell, hogy viseljen. Egyrészt a „betűhitben” gyökerezők, a csakis visz- szafelé tekintők, a mozgásképtelenek ellenében, másrészt az elvakult, a történetiességet félrevállalt, kölcsönös bizalomtól fűtött együtt- ezt a teológiát és művelőit ma mindkét „front” felől szüntelen támadások, szemrehányások érik. Viszont épp ez önt a teológusokba jogos bizakodást is, ez igazolja, hogy valóban a helyes úton járnak. A tanítóhivatallal közösen vállalt, költcsönös bizalomtól fűtött együttműködés, de ugyanakkor a szükséges kisarkí- tások, a problémák minél élesebb feltárásának kötelezettsége: csakis e kettősség teszi lehetségessé, hogy a teológia és művelői megfeleljenek a mai helyzet kívánta feladatoknak. i. A zsinat nyomatékkai figyelmeztette a világi hívőket hivatásukra, küldetésükre, nagykorúságukra és feladataikra a mai világban. Az „Isten népe” fogalmának felélesztése alapjává lett a megújuló egyházi életnek. És a zsinat e vonatkozásban is útjára bocsátotta gyermekeit: azokat a világiakat, akik ma méltán hivatkoznak mindarra, amit róluk a zsinat mondott oly nagy és megindító szavakkal. Elsősorban azokkal a kérdésekkel kapcsolatban, amelyek valóban őket érdeklik, „izgatják”: a hivatás, a munka, a családi élet, a házasság problémái. A világi hivő, akinek komoly felelősséget kell mindezzel kapcsolatban vállalnia, akinek nagykorúságáról, érettségéről oly sok szó esett és esik egyházunkban, joggal elvárja, hogy meghallják szavát, hogy együttműködésére igényt tartsanak. Elutasítja, hogy továbbra is csak engedelmeskedő parancsteljesítő legyen, hogy szolgaszerepben éljen. A meghívott és felelősségvállalásra felszólított világiak hitből fakadó és a hitet „transzparenssé” tevő érvelésre tartanak igényt. A „Roma locuta,, causa finita” és az egyházi hivatalviselők részéről - jogtalanul igényelt - „én pedig mondom nektek”: mindez ma már nem elegendő, mindezt a hívek, mint egyfajta ideológiát, manipulációt gyanakodva fogadják. Nem az egyházi tekintélyt utasítják el, még csak nem is vitatják azt. Viszont igénylik, hogy a tekintély számukra életet, útmutatást és tájékoztatást nyújtó forrás legyen, hogy fellebbezni is lehessen ahhoz. Ezen az úton tudják csak életté váltani a valódi hivő engedelmességét. 3. Útjára bocsátotta a zsinat gyermekeit abban az értelemben is, hogy a köztünk élő karizmatikusok egyre inkább lesznek hordozói, elmélyítő! egyházunk életének, ősi öröksége ez az egyháznak. Tudjuk, hogy Péter és az apostolok mellett a próféták, azaz Isten ügyének hirdetői, képviselői is az egyház alapjai, fundamentuma voltak. E ténynek napjainkban való számbavétele jelenti egyszersmind azt is, hogy ösztönzést, kezdeményezéseket nemcsak „felülről” várhatunk, azaz a hivataltól, az intézmény vezetőitől, hanem „alulról” is, a Léleknek szabad és hatékony működése nyomán. Ez a Lélek pedig - tudjuk - annak adja ajándékait, akinek épp akarja, és nem tűri, hogy korlátokat szabjunk működésének. E Lélek újat és egészen váratlant is képes életbe szólítani, anélkül, hogy a megszokotthoz, a régi szokásokhoz tartaná magát. Ezen az úton nem a hivatalnak „kegye”, hanem a Lélek ajándékai válnak hatékonnyá egyházunkban. A nagy szentek, újítók, rendalapítók - máig is büszkeségeink — mindig a legmeggyőzőbb hirdetői voltak az egyház hitelreméltóságának. Ez természetesen nem jelenti, hogy a hivatal vezetőit „elhagyta volna” a Lélek. Annál kevésbé, -mivel épp a hivatali funkciók megfelelő ellátására is a Lélek tesz alkalmassá. Jól láthattuk ezt pl. egy XXIII. János pápánál, akinek személyében, működésében csodálatos szintézisbe forrt össze a hivatali és karizmatikus feladat és jelleg. Ugyanakkor viszont hangoztatnunk kell: a Lélek és ajándé107
