Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 4. szám - Szabó József: A strukturalizmus és a keresztény hit értelmezése (II.)
Struktúra, szó, esemény A szinkron nyelvészet egyoldalúságait bírálja és az eseményt (történelmet) ignoráló strukturalista ideológia korlátáit jelöli meg Paul Ricoeur egyik fontos tanulmánya: „Struktúra, szó, esemény” [32]. (Ricoeur Chomsky nyelvelméletében látja a nyelvi jelenségek teljesebb értelmezését). A cikk nyomán most rámutatunk a beszéd néhány jellemző vonására. Aki beszél, valamit mondani akar valamiről. A beszéd szándéka tehát kettős: az ideális cél az, hogy mondjunk valamit; ezzel együttjár a reális vonatkozás (valamiről beszélünk, állítunk valamit). A nyelv csak közvetítő: elsődleges a közlési szándék, a másikkal való kommunikáció A jelrendszert (nyelvet) nem lehet abszolutizálni; nem szabad a beszélő szándékától függetlenül elemezni. Ricoeur szerint a beszéd - az emberek közötti verbális információ-csere - jellemzői a következők [33]: 1. a beszéd aktus (esemény); 2. a beszélő alanyt választ: a különböző jelek-jelentések közül azokat választja ki, amelyek megfelelnek szándékának, jobban kifejezik mondanivalóját; 3. a beszélő a jelek véges repertoire- jából új kombinációkat hoz létre tevékenységével (ezeknek a kombinációknak a száma virtuálisan végtelen); 4. az ideális szándék (mondani valamit) és a reális vonatkozás (valamiről állítani valamit) összekapcsolása az állítmányban történik (ez a beszéd lelke, a mondat szintetikus eleme); 5. a két partner (beszélő alany) kommunikációja: a beszéd tevékenysége mindig személyek között valósul meg, tehát a beszéd aktusa mindig az ,,intersubjectivité” kifejezése. A beszéd jelenségének értelmezésénél tehát nem kell egymással szembeállítani a jel kizárólag immanens meghatározását (signifiant!signifié viszonya Saussure szerint: kifejezés és tartalom viszonya Hjelmslev szerint) és a jel reális utalását a dologra. A két meghatározás között nem kell választanunk. Az első a jel struktúráját határozza meg a rendszeren belül, a másik a mondatban betöltött funkcióját. A beszédben a szónak referenciája és alanya van, a világra utal és szándékot jelöl. Az egyoldalúan szinkron nyelvészet igyekszik kizárni vagy ignorálni ezeket a referenciákat és a jelet csak a maga különálló, zárt egységében tekinteni, függetlenül a beszélő szituációjától és szándékától. így tehát a beszéd eseménye, annak egyéni, alkotó jellege és a jel transzcendenciája (az ítéletben, állításban az „állítmány” összekapcsolja az ideális szándékot a dolog realitásával) elsikkad. Ez a tendencia a régi nyelvészeti strukturalizmust (a szinkroniát egyoldalúan hangsúlyozó irányzatot) követő Lévi-Straussnál jól megfigyelhető. Ricoeur jelentéstani megfontolásokkal is megvilágítja a nyelvi struktúra és a beszéd eseményének kapcsolatát. A szótári szó csak egy rendszer relatív, megkülönböztető, oppozitív értékét hordozza; csak a mondatban, a beszédben nevez meg, állít valamit. A szótári szónak csak akkor lesz határozott jelentése, ha helyet kap (a szó szoros értelmében) a mondatban és a beszélő szándékának kifejezése lesz. A mondat szava így közvetítő a holt struktúra és a kommunikáció eseménye között: egyrészt a struktúrára utal, mint differenciális érték (de így még csak virtuális a jelentése, gondoljunk a többértelmű szavakra!), másrészt a közlés eseményében meghatározott jelentő funkciót tölt be. Ricoeur kitér a többjelentésű szavak, a poliszémia jelenségére is [34]: ez jól megvilágítja azt a tényt, hogy a szavak effektiv jelentése a beszélő szándékától és strukturáló tevékenységétől függ. A szinkroniát egyoldalúan eltúlzó strukturalizmus egyik fogyatékosságát (korlátját) tehát az esemény (= a történelem) ignorálásában kell látnunk. Ricoeur nyomán itt főleg a nyelvészeti strukturalizmust felhasználó Lévi-Strauss ideológiájára gondolunk, aki lemond a jelentés kereséséről, következésképp nem talál értelmet a világban. A lót és a megismerés között nincs kapcsolat; hasztalan próbálkozás az „igazság” keresése. Láttuk, hogy Lévi-Straussnál a „jelek” tulajdonképpen szigná209
