Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)

1970 / 2. szám - TÁVLATOK - A modern exegézistől a kérügmáig

juk — maguk is „prédikációk” voltak. S c körülmény a ma igehirdetőjét arra szólítja fel, hogy ne az evangéliumokról szóljon, ne csupán egy „történetet” mondjon el, hanem a ma emberének nyelvén, ma érthető hasonlatokkal, képekkel hirdesse azt. Akit akkor az őskeresztény kérügmában hittel megvallottak. Az csak természetes, hogy ma is azt a Jézust kell hirdetni, aki a földön járt, s aki egyben a Krisztus is. Ezt tette már Máté és Lukács is, amikor nem a korábbi Márk evangéliumró/ szóltak, hanem annak alapján is hirdették a Megváltót.

A történeti-kritikai exegézis arra is felhívja figyelmünket, hogy az evangélisták (és más bibliai írók) mennyire koruk gyermekei voltak. Miért kellene ezt a ma igehirdetőjének titkolnia? Sőt, megtagadnia? Ugyanazt az örömhírt más-más helyen, különböző közösségek előtt más helyi problémákhoz, adottságokhoz fűzték az első igehirdetők és épp így „ülnie” kell a kérügmának ma is a mai hely és körülmények adottságai között („Sitz im Leben”). Az ige hallói ma nem csupán a jól ismert szavak és történetek ismétlésére vágynak (erre is!), de arra is „kíváncsiak”, hogy saját mai problémáik, kérdéseik, tapasztalataik, környezetük, életük számára mit mond az akkor élt, de őket a mában is megszólító Krisztus.

Amint tehát más és más szerkesztésben, mást és mást kiemelve hirdette Krisztust és tanítását az újszövetségi ősi kérügma, épp úgy lehet és kell is, hogy a ma igehirdetésében bizonyos pluralizmus uralkodjék. Minél inkább tanulmányozza az igehirdető, hogy mit és hogyan mondott saját közösségében Krisztusról és tanításáról az őskeresztény kérügma közvetítője, annál eredményesebben és bátrabban tudja majd maga is ezt a „hic et nunc”-ot valóra váltani. A prédikáció nem lehet csupán informatív monológ. Figyelnie kell a hallgatóság konkrét körülményeire, kérdéseire, beállítottságára stb. is. Csak így érhető el, hogy a prédikáció ne mellékes „accidens” legyen az isten- tisztelet során.

Természetesen mindez nem megy könnyen és nincsenek korlátlan lehetőségeink. Kamp- haus bizonyos határokra is rámutat. Mindenek előtt arra, hogy a kérügma nem mintegy „önmagától” születik meg a történeti-kritikai exegézis nyomán. Az exegézis feladata, kimutatni: így szólt akkor, ezt és ezt hirdette saját közösségének az evangélista. Ezért vagy azért emelte ki az egyik, hagyta háttérben a másik vonást. A ma igehirdetőjének helyzete nem egészen azonos - olykor még részleteiben is alig - az akkori szituációval. S ezt a mai ihelyzetet, igényeket nem a szent szövegekből, hanem a hallgatóság életéből kell kielemeznünk. Csakis ezen az úton válhat a hajdan megtörtént és írásban rögzített kérügmából ma is életet biztosító igehirdetés. S tudjuk, épp ez az ige hirdetőjének legnehezebb, de legfontosabb feladata. Ha ezt a hidat nem tudja a mának kérügmája a hallgatóság felé megépíteni, akkor a szavak, a beszéd nem érik el a kívánt célt. Ez a „kérügmatikus mozgás” magával az Úrnak örömhírt hirdető szavaival kezdődött, s az apostolokon át a ma igehirdetésében folytatódik. Bármennyire is „kanonizált” ezért az első szent szöveg, ez nem menti fel az ige hirdetőjét, hogy az egyház által is kívánt mai „kanonizált” úton haladjon. Természetes, hogy a Szentírás „normatív” szerepe soha nem változhat. De: az evangéliumok nem „az” evangélium, hanem ennek a krisztusi örömhírnek első formába öntött, írásba foglalt tanúságtevői. Értékes gondolatokat közöl minderről Walter Kasper: Dogma unter dem Wort Gottes c. művében (Mainz 1965). A Szentírás felé vállalt hivő engedelmesség az „evezz a mélyre” igényt támasztja a ma igehirdetőjével szemben. Bizonyos szabadság-dimenziót jelent, sőt követel ez az engedelmesség. Azt, mely a hely és idő koordinátái között biztosítja a „nova et vetera” elv megvalósulását.

Sok prédikátor nem gondol minderre - írja R. Schnackenburg egyik munkájában (Von der Wahrheit die freimacht, 1965) - amikor ún. biblikus homiliát tart. Olykor valamilyen „lebegő”, történetieden gondolkodást tükröz e műfaj. Ügy tűnik, azt tételezi fel, hogy a keresztények hit-szituációja minden időben azonos az első keresztényekével. Pedig a Szentírásnak történeti-dinamikus jellege épp nem erre oktat. Ha tehát a Szentírás szavait, egy- egy mondatát, gondolatát egyre csak úgy akar- nók továbbadni, mint valami féltve őrzött aranypénzt, akkor ezek előbb-utóbb - bár megcsodált és tisztelt -, de élettelen muzeális tárgyakká válnának. Az ilyen „biblicizmus” nem hűség az élő Isten éltető szavához. Nem „zárt helységben”, zárt keretek között kell Krisztus szavait őrizni, hanem „praedicare super tecta” i(Mt 10, 27). Ez pedig annyit is jelent, hogy az „utca népe” ma épp úgy megértse azt, amint Krisztus korában is megérthette. Isten szava az igehirdető közvetítésében ezen az úton fog hitet ébreszteni és erősíteni.

A biblikus homiliánál egy másik veszélyre Kamphaus fent idézett tanulmányában mutat rá. Arra ti., hogy a mai keresztény közösség, ne csupán „kulisszát” jelentsen az ige hirdetője számára. A hallgatók nem „kellékek”, hanem partnerei az igehirdetőnek. Nem azért vannak jelen, hogy „legyen valakihez szólni”. Nem, hanem - miként Krisztus szemében - emberek, akiket megtérésre kell felszólítani, Isten felé fordulásra, bűnbánatra. Akiknek szívében reményt és örömet kell támasztani — röviden: akiknek Krisztust, az élet szerzőjét kell hirdetni. Az isteni meghívást kell közvetíteni. - Természetesen a válaszadás soha nem „kész valami”. Ennek az egyház, a keresztény életstílus történetében megvan a maga sajátos története. S rövidzárlatról tanúskodnék az a szemlélet, mely a homiliában arra buzdíta91