Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)

1970 / 2. szám - TÁVLATOK - A modern exegézistől a kérügmáig

na, hogy a ma emberének mindenben le kell másolnia az első Krisztus-követők életét, a ma igehirdetőjének pedig az őskeresztény egzisztenciális adottságokra ügyelő kérügmát. S amint célját tévesztené az a biblikus igehirdetés, mely szinte kizárólag filológiai és archaeoló- giai adatokat sorolna fel, épp úgy helytelen és korszerűtlen lenne (ilyen lett volna már az első keresztény közösségekben is), ha az adott lélektani, szociológiai tényezőket, a környezetet teljességgel figyelmen kívül hagyná. Mint „történet-kritikus”, azt, melyben az evangéliumok maguk keletkeztek, de azt is, melyek között az örömhír történeti mában elhangzik. Amint az evangéliumok az ige hirdetése során és nyomán születtek, épp úgy nem lehet függetleníteni a mának kérügmáját a hallgatóságtól. Mást és mást emelt ki Márk, másképp szólt János, meg a többi tanú.

Ne feledjük: az egyház kérügmája ma sem „appendix” csupán az exegétikai munka számára. Nemcsak az exegézis nyújtja eredményeit a kérügma felé, hanem az ige hirdetőinek is segíteniük kell kérdéseikkel - a hívők kérdéseinek közvetítésével - az exegé- tát. Az exegétának egyébként is - vallja több neves szerzőt követve Kamphaus - szerénynek kell lennie. Semmiféle módszerrel nem kerülhet a Szentírás „fölé”. Azt mindig csak szolgálni, megértését elősegíteni hivatott. Nem az exegézis, de még csak nem is a kérügma nyújtja az üdvösséget. Ezt mindig csak Krisztus adhatja. Exegézis és kérügma Krisztust szolgálva, az ő - helyesen értett - szavait továbbadva nyújt segítséget az üdvösség eléréséhez. Mindenfajta exegetikai „módszer”, új út csak egyre hivatott: ugyanazt a Jézust hirdetni, aki akkor és mindörökké a megváltó Krisztus. Ugyanakkor nem feledkezik el az életnek arról a paradoxonjáról, melyet már 1885-ben így fogalmazott meg Franz von Paeder: Ha hűek akarunk lenni a régihez, nem szabad soha belémerevednünk abba. Kamphaus fentebb idézett könyve számos konkrét, a ma kérügmája számára fontos problémát is tárgyal. Egy-kettőre itt is szeretnénk rámutatni.

1. A kérügma, mint az evangéliumok igazságának feltárása. - A mai történeti-kritikai exegézis egyik legfontosabb kutatási területe az evangéliumok világa. Napjainkban itt sokak szemében „botránykőként” áll a modern exegézisnek számos eredménye. Kamphaus néhány félreértést kíván tisztázni, amikor rámutat, hogy épp e vonatkozásban nyújthat az exegézis a keresztény igehirdetés számára komoly szolgálatot.

Felszámolja azt a „beszűkített” gondolkodást, mely Krisztus „igazságát”, azt, hogy ő a megtestesült Ige, a megváltó Krisztus, - egy- egy tényről való „riporteri pontosságú” híradáshoz kötötte. Krisztus örömhíre sokkal nagyobb annál, mintsem, hogy „el nem viselné” az evangélisták „szerkesztői” munkáját, kiemeléseit, nem „szószerinti” beszédközléseit stb.

Hitünk alapvető igazságait nem „történelem- könyv” tárja elénk. Az evangéliumok mondanivalójának súlyát és tekintélyét Isten és nem a mást-mást kiemelő, „ellentmondásokat” közlő emberi szerzők szavatolják. Az evangéliumok igazságát nem a (viszonylag nem régi- keletű) pozitivista történetszemlélet módszerével közelíthetjük meg. S ezt sem aggódással szemlélnünk, sem negatív módon értékelnünk, nem szabad. Ellenkezőleg: épp ez mutat az egészen „új”, az isteni dimenzió felé.

A modern evangéliumkutatás épp az evangélisták őseredeti szándékát kívánja újra előtérbe helyezni. Ez pedig: a Jézusban jelentkező isteni meghívás és üdvösség hirdetése volt. Ellentétben mindenfajta pozitivista adat- és tényfelsorolással, kronológiai eseménynaptárral, az evangéliumokból az az igazság szól felénk, melyért élni s halni kell. Ezt az igazságot a közömbösökkel, a nemakarókkal szemben nem lehet a tényekből, azok pontos felsorolásából kizárólagos módon bizonyítani. Tényeket, tetteket láttak (nemcsak olvastak róluk) Jézus kortársai is, mégsem ismerték fel bennük, hallották meg azokban „Jézus igazságát”.

Minderre gondolva, a keresztény kérügma feladata ma sem az, hogy csupán adatfelsorolással, valamilyen „materializmussal” álljon a hallgatók elé. Az igazi kérügma ma is ott kezdődik, ahol maga az Isten lép fel - az ige hirdetője által - igénnyel az emberrel szemben. Döntés elé állít. Az igehirdető ezért nem történeti „protokollummal” kell, hogy hallgatói előtt jelentkezzék, hanem az a feladata, hogy Isten tettei nyomán hirdesse, térjetek meg! - Természetesen mindez nem azt jelenti, hogy a történeti elemet ki lehet vagy kell küszöbölnünk. De a tények és események ezeknél a történéseknél mindig túlmutatnak ön- magukon, a hit világa felé . . .

A mának igehirdetése nehéz tehertételt hordoz magával. A felvilágosodás kora óta még mindig kísértő pozitivizmusnak, meg a természettudományos „modell” szerinti gondolkodásnak terhét. Vegyük végre tudomásul — mondja Kamphaus -, hogy egyik út sem alkalmas arra, hogy az evangéliumoknak, Krisztus világának még csak közelébe is férkőzzünk. A hit világa nem fél a tudomány adataitól, nem mond azoknak ellen, de nem is azokból szerzi ismereteit. S ha a legújabb kritikai exegézis az evangéliumok „történetiségével” kapcsolatban tesz is néhány újszerű, ma tán még szokatlan megállapítást, másképp értelmezi a történetiséget - mindez nem ingathatja meg hitünket Istenben és Küldöttében, Jézus Krisztusban. Az igehirdetésnek nem adat- és tény- felsorolás a feladata, nem is egy bizonyos exegetikai eljárás szentesítése vagy bírálata, hanem, hogy hirdesse Krisztus keresztjét és feltámadását: az evangéliumot.

Az ige hirdetője természetesen ne abban „lelje örömét”, hogy valami újszerűt olvasva- hallva, hallgatóit fogyatékos tudása miatt meg92