Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 2. szám - Gál Ferenc: Egy természettudós megjegyzéseihez
összekapcsolás mennyiségi meghatározása nem lehetséges. Ez az eset az élőlényeknél, ha az állítás nem valamelyik fiziológiai jelenségre vonatkozik, hanem az élőlény magatartására. Az élőlény más, mint az élettelen objektum vagy a fizikai állapot. Addig él, amíg változtatja környezetéhez való viszonyát, táplálkozás, mozgás stb. közbejöttével. Itt már az okságot nem könnyű meghatározni. Ki lehet számítani valamelyik fiziológiai reakciót és magát a reakciót determináltnak mondani, de az élőlényt nem. Az élőlény magában hordozza a fejlődési folyamatok egész sorát, ezek változása magával hozza az élőlény reagálásának változását, de nem mondhatjuk, hogy az élőlény determinált. Jobban megfelelünk az igazságnak, ha hangoztatjuk, hogy az élőlény nagyrészt magában hordja magatartásának okait. Az élők hosszú történetre néznek vissza, az emberben ehhez járul még a tudat, a kultúra és az egyéni tapasztalás fejlődése. Az ember magatartásában közrejátszik mindaz, amit az élőkről elmondtunk. De a tudat lehetővé teszi, hogy felismerje tette következményeit, új motívumokra tolja el a hangsúlyt, vagy kiemeljen olyan szempontokat, amelyek azelőtt gyengék voltak, másokat viszont visszaszorítson, stb. Az ember ilyen formában szabad. Nem külső kényszer hatására cselekszik és a belső folyamat sem úgy mozgatja, mint a kapott energia a követ. Tettei okát magában hordja, egyéni természetében s abban a személyes meghatározottságban, amely külső és belső élményeiből kifejlődött. Ezt a szabadságot nem szabad úgy felfogni, mint az egyéni személyiség mellett létező képességet, mint szabad akaratot. A szabadság az embernél a vegetatív és érző tényezőkön kívül az értelmes és erkölcsi valóságban rejlik, amennyiben ez kifejlődött. De nincs elvont szabadság, ami a konkrét személy előfeltétele lenne. Maga a személy szabad, amennyiben a cselekvés motívumai között válogat, tehát nem a szabadakarat mozgatja a személyt. A szubsztancia emlegetésénél is megtaláljuk az eltérést a teológus és a természet- tudós között. A teológus a tapasztalaton túl eső dologra gondol, a természettudós a tapasztalásra támaszkodik. Ezért pl. a tudományban nem beszélhetünk a kenyér szubsztanciájáról, mivel a kenyér maga pontosan meghatározható szubsztanciák tömege. Ezeket a tudomány már régen leírta, mint természetes egységeket, tehát idejétmúlt dolog a kenyér szubsztanciáját emlegetni. Biztos, hogy lehet neki valamilyen értelmet adni, de ez nem a kenyér fizikai valósága, amit ma kémiai és mikroszkopikus vizsgálatainkból ismerünk. A középkorban még vehették a kenyeret természetes valóságnak, és beszélhettek szubsztanciájáról. Ma abszurdnak látszik a gondolat, hogy a kenyér kémiai összetétele és anatómiai struktúrája egy szó hatására hirtelen egy emberi test kémiai összetételébe megy át és néhány perc múlva esetleg újabb ilyen folyamatnak legyen alávetve. A tudományos teológia ugyan itt is nyújt megoldást, de az igehirdetésnek is magyarázatot kellene adni arról, mit ért igazában egy anyagi szubsztancia átváltozásán. Abba kellene hagyni az átváltoztatás dokumentálását olyan esetekkel, amikor vérző ostyákra hivatkoznak. Hiszen vörös baktériumokról lehet szó, megromlott kenyéren. A tradícióra való hivatkozás itt sem az igazság támasza. A tanítás változatlanságát szintén nehezen érti a természettudós. A tudomány annak köszönheti rendkívüli sikerét, hogy nincsenek tradíciói, hanem alkalmazza a kritikai módszert. Mindent újra felülvizsgál, ellenőrzi önmagát s az új felfedezést összehasonlítja a régi eredményekkel. így mindig gazdagabb lesz és a múltat is beépíti vívmányaiba. Néha csak újra fogalmazzák a régi tételt, máskor egészen új tartalmat kap. A tudományos tétel objektív teljesítmény, nem kompromisszumos megoldás, ezért az igazságot azoknak is tiszteletben kell tartaniuk, akiknek az érde84
