Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 2. szám - Gál Ferenc: Egy természettudós megjegyzéseihez
két sérteni látszik. A természettudomány és a teológia között csak akkor jön létre termékeny párbeszéd, ha ezt az elvet mindkét oldalon elismerik. Ha a teológia nem fogadja el a tudományos haladást, egyre jobban elszigetelődik és mégsem lesz képes a tanítást változatlanul megtartani. Minden élő fejlődik. Csak azt lehet változatlanul megőrizni, amit elpusztítunk, és pl. spirituszban konzerválunk. A szervezet megmarad, de hiányzik az élet. Ellenben, ha a magot vagy az embriót hagyjuk kifejlődni, az élőlény más alakot ölt, mint a csíra s mégis ugyanaz marad. Ezt a folytonosságot kell megőrizni a szellemi és társadalmi fejlődésben is. A mesterségesen konzervált fogalom előbb-utóbb más lesz, mint amit akkor jelentett, amikor a tapasztalati valóságból merítették. Meg kell tehát tennünk mindent, hogy feloldjuk a feszültséget egy elöregedett kifejezésmód és egy tudományos világfelfogás között. * A teológus válasza éppúgy csak a tárgyi igazság keresése lehet, mint ahogy az Hummel fejtegetéséből is kicsillan. Amennyiben rajtunk áll, enyhítenünk kell azokat a gátlásokat, amelyek a mai ember hitét kísérhetik. Első feladatunknak nem tarthatjuk a múlt hibáinak mentegetését, hanem a fogyatkozások kiküszöbölését. Mindenesetre elöljáróban meg kell állapítanunk, hogy a teológiának módszertanilag is nehezebb a helyzete, mint a természettudománynak. Minden tudományág be van szorítva saját módszertani korlátái közé, ezért az egyoldalúság veszélyét nem kerülheti el. Ez érvényes a régi teológiára, de érvényes a mai természettudományra, amely pl. egyre kevesebb megértést tanúsít az igazi filozófiai módszerek iránt. Jellemző példája ennek a metafizika állandó gáncsolása. Pedig az emberi értelem nemcsak a mennyiségtani egyenletekre van beállítva, hanem a filozófiai következtetésekre is. Az emberi fejlődés természetes velejárója volt az, hogy a középkori szellemiségben több volt a teológiai tájékozódás, mint a természettudományos kutatás. Most éppen fordított a helyzet és nagy a kísértés, hogy mindent a természettudományos módszer alkalmazásától várunk. Helyes megoldáshoz, vagy legalábbis az igazság megközelítéséhez akkor jutunk el, ha megmaradunk a két módszer összehasonlításánál. A természettudomány módszere a megfigyelés és kísérletezés. Minden tétel és elmélet annyit ér, amennyire bizonyítani lehet. A bizonyítás pedig abból áll, hogy mindent visszavezetnek a mennyiségi egyenletek evidenciájához. A teológiában más a helyzet. A kiindulás itt is valami tapasztalati adottság, ami azonban már magába zár egy tapasztaláson túl levő valóságot, a természetfölötti tartalmat, a kinyilatkoztatást. A kereszténység lényege az Isten benső kitárulása az ember felé. De ez a kegyelmi tartalom be van ágyazva az emberi szó, tett, viselkedés, jelkép, élet és történelmi helyzet keretébe. Viszont a jelképet és az értelmet, a formát és a tartalmat nem könnyű egymástól elválasztni. Itt mindig döntő szerepet kap az értelmezés. Isten közvetítőkön keresztül adja a kinyilatkoztatást, akiknek éppen az a szerepük, hogy a felismert isteni tartalmat emberi módon kifejezzék, vagy az üdvtörténeti eseményt értelmezzék. Biztos, hogy kifejezésmódjuk magán viseli koruk kulturális jegyeit, azért az értelmezést nem lehet kimerítőnek és lezártnak mondani. Krisztus valóban egyházi tanítóhivatalt alapított és feladatává tette a kinyilatkoztatás mindenkori értelmezését. A teológia tehát nem a szabad kutatás tudománya, mint a természettudomány, hanem kutatásainak eredményeit függővé kell tennie az egyházi tanítóhivataltól is. Egyszerűen azért, mert végső soron csak Isten mondhatja meg, hogy mit akart az egyes jelképekben az emberrel közölni, a döntés .jogát pedig a tanítóhivatalra bízta. 85
