Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 2. szám - Gál Ferenc: Egy természettudós megjegyzéseihez
A természettudományban tehát maga a módszer is fejlődik. Az eredmények kritikai feldolgozása ezt magával hozza, azért a kutatásnak nincs határa, amelyen túl már nem léphetne. A biokémia pl. az utóbbi 10-15 évben nagy lépéseket tett az élőlényekre jellemző nagymolekulájú organikus kapcsolatok feltárásában. Ma kísérletileg létrehoznak olyan állapotokat, amelyek feltételezhetően megvoltak az ősi atmoszférában és az őstengerekben. Ezek közvetítésével eljutunk olyan fehérjeszerű anyagokhoz, amelyek a sejtmag nagymolekulájú részei közé tartoznak, pl. ribonuk- leinsavas képződmények. Igaz, laboratóriumban még nem állítottak elő élő sejtet, de már nagy lépéseket tettünk ebbe az irányba. A lehetőségekkel számolnunk kell, mégha belátható időn belül nem is sikerül. Nem állíthatjuk, hogy évmilliárdokkal ezelőtt nem adódhattak olyan helyzetek, amilyeneket rövid kísérletezéseink során még nem derítettünk ki. A teológus tehát ne állítsa oda az isteni okságot, ahol a természetes okok láncolatában egyelőre nem tudunk tovább menni. A hiány még nem bizonyítja Isten jelenlétét. őt nem lehet természetes tényezőként belevonni világunkba, mert ő világ- feletti. Teremtő tevékenysége kiterjed az egész természetre és annak időbeli kibontakozására. Ezért a világnak Istenhez való viszonyát csak a természet egészéből szabad állítani, nem pedig úgy, hogy az egyes jelenségeket vezetjük vissza az isteni oksághoz. A halál és a feltámadás tételében szintén tisztázni kell a fogalmakat. A teológus a halált az Istennel fennálló kegyelmi és erkölcsi renddel hozza kapcsolatba. A természettudomány ellenben olyan folyamatot lát benne, amely minden többmolekulájú lénynek a sorsa. Pál apostol kijelentését, hogy a halál a bűn miatt jött a világba, nem szabad kritikátlanul átvenni, akkor sem, ha elismerjük, hogy ő a lét mélyebb rétegeibe nyúl bele és nála a halál átfogóbb értelmű, mint a testi halál; de ez is benne van. A teológus nem térhet ki az elől, hogy ne számoljon a halál természetes voltának tudományos felismerésével. Az élőlények sok millió éven át elpusztultak, mielőtt még ember és bűn lett volna. A múlt megismerése tárgyilagossá tett bennünket. Ahogy ismerjük az emberi test fejlődésének előzményeit, úgy vagyunk a halál jelenségével is. A test feloszlása számtalan kémiai folyamat láncolata, ezek törvényszerűen játszódnak le és új kapcsolatokhoz vezetnek. Amíg nem ismerték ezeket a folyamatokat, könnyű volt elfogadni, hogy a halottak fölkelnek a sírjukból. Ma már a gondolkodó ember lehetetlennek tartja, hogy a test visszajöjjön. Igaz, hogy a tudományos teológia kikerüli ezeket a nehézségeket, hiszen a Pál-féle szellemi testet (soma pneumatikon) emlegeti, s azt érti alatta, ami az emberi személyből a halál után is megmarad és azonosságát igazolja, ha a mindennapi igehirdetés nem is követi ezt az absztrakciót. A tudakolódzás azt mutatná, hogy az átlagos hivő vagy a régi test visszaállítására gondol, vagy valamilyen láthatatlan testre, ami érzékeinkkel nem fogható fel. De egyik elképzelés sem illik bele a tudományos tapasztalásba. Nem volna jobb arra emlékeztetni, hogy az ember egész öröksége és minden sajátsága bele van sűrítve egy kis magba, ami egyáltalán nem hasonlít a kifejlődött szervezetre? Ez a mag sem marad meg a halál után, de talán segít annak elképzelésében, hogy az azonosság nem a kiterjedésben és a látható formában áll. Nem lehetne olyan kifejezést keresni az azonosságra, ami kevésbé emlékeztet a testi alkatra? A szabadakarattal kapcsolatban nem determinizmusról vagy indeterminizmusról akar beszélni, hanem a tényeket megvilágítani. Vannak mennyiségileg kifejezhető jelenségek, ahol a kezdet és a vég energiája egyenlő s a lefolyás törvényszerűen meg van határozva. Két anyagilag teljesen meghatározott állapot törvényszerű ösz- szekapcsolása az, amit Max Hartmann speciális oksági elvnek nevezett. Szembenáll vele az általános oksági elv, amely olyan folyamatokra érvényes, amelyeknél az 83
