Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 2. szám - Szomor Tamás: A templom a szentírásban és az egyház történetében
volt a Kyriakon (Dominicum), az Űr háza megjelölés. Az Űr házából lett aztán az Isten háza (domus Dei), amit szent háznak (domus sacra) is neveztek. A magyarban a szent ház és az egyház ugyanaz volt, akár az ecclesia, akár a domus sacra fordításaként. A pogány templomok teljes eltűnése után jött szokásba a keresztényeknél is templomról beszélni. Az elnevezések nagyobb része mutatja, hogy a királyi teremből lett templom nem vetette le a régi bazilika világi hagyományait, ami könnyen érthető, ha meggondoljuk, hogy már Római Szent Kelemennél a római légió és annak fegyelme lett az egyházi szervezet mintaképévé, és Antióchiai Szent Ignácnál a püspök az Atya képmása, a presbiterek pedig a tanácstagok [15]. E hasonlatokhoz kiváló hátteret nyújtott a bazilika apszisa, melyben a püspök és papjai „fölött világlott Krisztus képe vagy a győzelmi kereszt (vexillum regis). A Krisztus jelenlétében való hit mellett előtérbe lép a püspöknek, mint a szent közösség elöljárójának Krisztusszerepe” [16]. Ószövetségi helyekre való hivatkozással az egyházi vezetés lassan uralkodássá lett, melynek „szakrális jellegét a karolingok idejében az uralkodó és a papság együttes erővel biztosították” [17]. Az egyházinak és világinak hatalmi összefogása egészen háttérbe szorította már az Isten népét, és „az első évezred végén a nyugat minden temploma, beleértve Rómát is, abban a veszélyben forgott, hogy családi szentéllyé válik, melyben egy laikus főúrnak vagy a feleségének irányítása alatt olyan klerikusok végzik a liturgiát, akik a családnak tagjai vagy alkalmazottai voltak” [18]. Gyengültebb formában élt e gyakorlat tovább a kegyúri jogokban. Hasonló véget ért a fejlődésben az a nemesebb értelmezés is, amelyik az Isten királyi palotájában az oltárt szorította mindinkább a falhoz a királyi trónus helyébe, mert ott állunk az örökkévalóság küszöbénél [19]. Az áldozati oltár hosszú időkre elszakadt a közösség egészétől. A hatodik század óta használt és mindinkább súlyosodó harangok számára tornyot emeltek [20], és a toronyiban ismét szép jelképre találtak, mert az égre mutat és mindeneknek fölébe magasítja Isten házát. Százéves írásból való, de ma is sokak együttérzésével találkozik a vélemény, hogy „egy templom, ha mégoly kiváló is építészetileg, de tornya nincs, minden máshoz hasonlíthat, csak éppen az Isten házához nem” [21]. A fönségesnek ez az értelmezése jutott szóhoz a templomszentelési mise kezdő énekének betoldásában is, hogy a templomot „Isten királyi palotájának (aula Dei) nevezik”. Isten házát és a király palotáját az Ószövetség világosan megkülönböztette (4 Kir 18, 15 k), de a középkor túlságosan a hatalom bűvöletében élt. Az eucharisztia gazdag tartalmából szinte kizárólagossággal előtérbe került Krisztus oltáriszentségi jelenléte, és ezzel a templom a hívek közösségétől függetlenített Isten háza lett, amit fokozott az a tény is, hogy az Isten házát legtöbbször nem a nép emelte és tartotta fenn, hanem a kegyúr. A templom „a barokk korban igazi trónteremmé lett az Űr számára, aki uralkodó helyet kap a főoltáron a taberná- kulumban, és az egész úgy épül, hogy a monstrancia és nem az oltár, meg a rajta ünneplő eucharisztia lesz a legfontosabb” [22]. A királyi udvartartás szellemében juthatott a középkor folyamán mindinkább szóhoz a szentek közbenjárói szerepe, ami a népi ájtat09ságokban mértéktelenül el is burjánzott, az individualizmus fokozódó térhódításával pedig a templomnak szinte minden szögletét különböző ájtatosságok szentélyeivé tette, és a tizenkilencedik század neo-stílusú templomaiban a vasárnapi hívek elidegenült „ misehallgatókká" lettek. 80
