Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 2. szám - Tomka Ferenc: Modernség vagy modernkedés?
utalva a fejlődés okaira pl. az új liturgia, az új szentírásértelmezés, vagy - ami mindezekkel összefügg - a szekularizáció kérdésében. A zsinati dokmentumok tendenciája is ez: „Az Egyház a mai világban” c. rendelkezés fontosnak tartja pl., hogy az új iránt való lelkesedés mellett „veszendőbe ne menjen az élő hagyomány- tisztelet”. Összefoglalva tehát: a problémákat annyiban és akkor van jogunk felvetni, ameny- nyiben és amikor képesek leszünk azokat beilleszteni a keresztény harmóniába. - Ezért mindenekelőtt a hitet kell elmélyítenünk s az elmélyítéssel arányosan kell megismertetnünk a nehézségeket. Az elmélyült hit képes lesz elviselni azokat. Az adottságok felismerése a lelkipásztori gyakorlatban Amint az elméleti teológia, úgy a lelkipásztori gyakorlat is átéli a korforduló nehézségeit. A lelkipásztori szociológia (pasztorálszociológia) elfogadott megállapítása, hogy a lelkipásztorkodásnak egész formájában, szerkezetében meg kell változnia, ha meg akar felelni a kornak, a társadalom struktúrájának. E megállapítással kapcsolatban ismét megtalálható a két szélsőséges magatartás. Az egyik nem hajlandó tudomást venni a megváltozott körülményekről, pedig a zsinat világosan figyelmezteti a lelkipásztorokat, hogy „készséggel lépjenek rá a lelkipásztorkodás új útjaira” (Papi szóig. 13). Egyáltalán nem veszi figyelembe az adottságokat, hanem úgy cselekszik, ahogy az régen szokás volt, s az akkori lehetőségek közt esetleg meg is felelt. A megváltozott helyzet tudomásul nem vételére jellemző példa a szentségek kiszolgáltatásában sok lekipásztor által még tanúsított magatartás. Mindnyájunk által ismert, és felmérésekkel is sokszorosan igazolt a tény, hogy a szentségeket felvenni akarók jelentős százaléka csak megszokásból, a „hagyomány” hatására kívánja ezt tenni. Sem előtte, sem utána - s ennek következtében sok esetben a „szentség” felvételekor sincs semmiféle kapcsolatban Krisztussal. Ceremóniává, mitikus cselekménnyé alacsonyítjuk a „krisztusi élet táplálására rendelt” szentségeket (Lit. Const. 59). - Olyan korban, amelyben biztosítva látszott a gyermek vallásos nevelése, melyben mindenki automatikusan részesült hitoktatásban stb., a kornak megfelelőbb lehetett az akkori magatartás. De ma, amikor az elmúlt kor adottságai megszűntek, fenn lehet-e tartani egy olyan eljárásmódot, mely megszűnt alapokra „alapoz”? Emellett a konzervatív felfogásra jellemző magatartás mellett, a régi módszerek válogatás nélküli, elhamarkodott elvetésére is sok példát találunk. Lássuk mindenekelőtt a hiba okát: Magyarországon bizonyos értelemben beszélhetünk az elmúlt kor közösségi megmozdulásokkal telt - de belsőleg sokszor igen hiányos tartalmú - vallásosságának, nagy egyesületi életének stb. ki nem elégítő voltáról. Ez a felismerés azonban téves következtetésekre való kísértést hordhat magában. Egyrészt, hogy teljes egészében a múlt hibájának tulajdonítjuk az elvallásta- lanodási folyamatot. Pedig az e téren való ítélet csak a világ világivá válásának, a szekularizáció történelmi folyamatának távlatában kapja meg helyét. E kérdést már nálunk is többen elemezték [8], most csupán a témánkhoz szükséges végmegállapításokat lássuk: Ti. amíg a vallás az egész társadalomra befolyással volt, s minden ember egy ilyen társadalomba született bele, természetes volt, hogy ez az ember részt vett a társadalom - s vele együtt a vallás - megmozdulásaiban is. Ez azonban még távolról sem jelentette, hogy lelke mélyén valóban vallásos lett volna. - Ma a szekularizáció következtében ellentétes folyamat érvényesül. Ez az elmélyülő vallásosság számára felbecsülhetetlen értéket is jelenthet, mert előkészíti a talajt e célra. E környezetben ui. a vallásosság lényegesen nagyobb mértékben tételezi fel az 74
