Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)

1970 / 1. szám - FIGYELŐ - Csanád Béla: A biblikus hitoktatás alapkérdései

eredeti értelem ismeretében tehetjük. „Ha a szentírásmagyarázó meg akarja látni, hogy mit akar velünk közölni az Isten, akkor figyelmesen meg kell vizsgálnia, hogy mit is akartak mondani a szentirók, és szavaik által mit látott jónak kinyilatkoztatni az Isten" [n]. Ehhez szükséges az akkori irodalmi műfajok, társadalmi szokások, kultúra, kiiezésmódok stb. figyelembe vétele. A hiteitérdemlő kérygma- tikus alkalmazáshoz (mutatis mutandis az igehirdetésben is!) tehát a hitoktatónak a következő kérdéseket kell felvetnie a tanításra kerülő bibilai részlettel kapcsolatban:

a) mit jelentett a történet, elbeszélés, leírás vagy az idézet az akkori, korabeli hallgatóknak vagy olvasóknak, azaz, mi volt a szentíró konkrét mondanivalója és célja a történelmileg pontosan (vagy többé-kevésbé pontosan) meghatározható vallási körülmények között élő hívek számára. Ez a mondanivaló, ha még- annyira szituált is, sugalmazott. „Mindazt, amit a sugalmazott szerzők, vagyis a szentírók állítanak, a Szentlélek állításának kell tartani” [íz], természetesen az üdvösségre vezető hit és erkölcs dolgában.

b) Második kérdés: a könyv megírásakor szituált igazságban mi az az örök igazság, amely minden kor minden emberének szól, amely érvényes függetlenül a „címzettek" körülményeitől, de hasonló körülmények között is minden évszázadban.

c) Végül meg kell fontolnia: mi az az igény, mai kérdés vagy nehézség, amire válaszol a Szentírás tárgyalt részlete. Azaz: hogyan alkalmazható a mai időkre, sorsokra, helyzetekre és emberekre a Szentírás tanítása, így tesszük közvetlen érdeklődés tárgyává és személyes értékké a Biblia igazságát, amely aktivizálja a gyermeket.

Lássuk egy példán e katechetikus eljárásmódot. A Genezis első fejetzének (i, 1-2, 4a) papi hagyományból származó teremtéselbeszélésében a „teológiai” tanítás lényege röviden ez: Isten az Ür egyedül (az ő napja a szombat), a környező népek állatistenei (az egyiptomiaknál) és csillagistenei (a babilóniáiknál) hamis istenek, mert az égitesteket és az állatokat is Isten teremtette. Ez a szituált igazság arra az örök igazságra alapul, hogy Isten mindenek Teremtője, Ura. Alkalmazás: mi tehát mindnyájan övé vagyunk, Hozzá tartozunk, Neki hálával és viszontszeretettel tartozunk [13].

Az Ószövetség tanítása

Mint már említettük, az Ószövetség rendszeres és átfogó tanítását csak kb. 12 éves kor után érdemes kezdeni. Ekkor sem szabad felejteni, hogy az Ószövetség előkészítő az Újszövetségre, Krisztus eljövetelére és a megváltásra. Az ószövetségi Szentírást igazában csak az Újszövetség fényében lehet megérteni és magyarázni. „Teljes értelmüket az Újszövetségben kapják és mutatják meg (Mt 5, 17; Lk 24, 27; Róm 16, 25-26; 2 Kor 3, 14-16), az Újszövetséget viszont megvilágítják és megmagyarázzák” [14]. Azt jelenti ez, hogy az Ószövetséget csak üdvtörténeti beállításban szabad tanítani, nem pedig szétszaggatva egyes eseményekre.

Az Ószövetség pedig tulajdonképpen Ábrahámmal kezdődik, az ő történetével és vele kötött szövetséggel [15]. A Genezisben leírt előzetes „őstörténet”, a Genezis első 11 fejezete semmiképpen sem történelemírás a szó szoros, profán értelmében, hanem elsősorban alapvető teológiai tanítás. (Ezzel nem akarjuk tagadni egyes részek „történeti magját”, vagyis megtörténtét.) Népi (jahvista) és papi hagyományból összeállított vallási tanítás. Fölösleges ezeknek a részeknek történetiségével vesződnünk hittanórákon. Csak a lényeget tanítsuk az őstörténetből üdvtörténeti szempontból, vagyis amennyiben indokolja, jelentősen kiemeli az Ábrahámmal kötött szövetséget. Ez a szövetség, ennek története pedig már szorosan véve a nagy isteni üdvözítő terv megvalósulása, mely közvetlenül Krisztushoz vezet. Az üdvtörténeti szempont azt is jelenti, hogy a történetek „érdekessége” ne nyomja el (előadásban sem) az üdvtörténeti hangsúlyt.

Egyébként az Ószövetségből, az emberiség Krisztusra való előkészítéséből csak a legjelentősebb mozzanatokat ragadjuk ki (Ábrahám, Izsák, Jákob, Mózes, Dávid, próféták), elsősorban azokat a részeket, amelyek sokoldalúan, találékonyan mutatják be Isten végtelen szeretetét és üdvözítő hatalmát. Ha olyan részhez érünk, amely magyarázattanilag bizonytalan, nem tisztázott, semmiképpen sem kössünk ki kategorikusan valamelyik bizonytalan értelmezésnél, főleg, ha az értelmezés nem is tartozik szorosan a tárgyhoz. Így például helytelen a Hamvas-féle III-IV. osztályos hittankönyv magyarázata, amelyet átvett az 1969-ben megjelent szlovákiai magyar hittankönyv: „A hat nap alatt nem hat rövid napot értünk, hanem hat hosszú korszakot.” Ezt a még aránylag „óvatos" fogalmazást a szlovákiai könyvben már így találjuk: „A világ teremtésével kapcsolatban a Szentírás hat napról beszél, ami hat hosszú korszakot jelent” [16].

Az Ószövetség tanításának lényegében nem az a célja, hogy történelmet tanítsunk (különösen nem az emberiség őskori történelmét), hanem:

hogy Isten nagyságát, hatalmát és végtelen szeretetét bemutassuk az isteni üdvözítő terv történeti előkészítésében,

és Isten iránt a hála, viszontszeretet (alázat és odaadás) és bizalom kivirágozzék a gyermek lelkében és egész magatartásában.

Az Újszövetség tanítása

Biblikus hitoktatásunk legnagyobb anyagát az Újszövetségi Szentírásból veszi. S az Űjszövet48