Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 1. szám - FIGYELŐ - Csanád Béla: A biblikus hitoktatás alapkérdései
seggel kapcsolatban sokkal kevesebb nehézsége akad a katolikus szentírás-tudósoknak és a katechetikának is, mint az Ószövetséggel kapcsolatban. Amíg az előkészítés időszakának (az Ószövetségnek) jellegéhez tartozik, hogy tele van előre utalásokkal, előképekkel, jövendölésekkel, tehát nem a történetiség talaján mozgó részletekéi [17], addig az Újszövetség lényegéhez tartozik a történetiség, vagy talán helyesebben ténybeliség, vagyis az, hogy beteljesedés, időhöz kötött megvalósulás, megtörtént valóság [18]. Az evangéliumok gyakran élnek ezzel a fordulattal: „Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék...” (pl. Mt 1, 22; 2, 15 stb.). Szent János apostol pedig világosan kijelenti: „Ami kezdettől fogva volt, amit szemünkkel láttunk, amit szemléltünk és amit a kezünkkel tapintottunk: az élet Igéjét hirdetjük nektek” (1 Jn 1, 1). A hitoktatónak a tanítás során állandóan szeme előtt kell tartania ezt a szempontot, de nem is annyira úgy, hogy külön órákat szentel az Újszövetség történetisége kérdésének, hanem inkább úgy, hogy egész előadásán, élményszerű elmondásán, a magyarázatok pontosságán kisugárzik a történeti hitelesség. Nagyon jól kell ezért ismernie Jézus és az apostolok korát, annak a kornak embereit és viszonyait. Az Újszövetségi Szentírás történetisége viszont nem jelenti azt, főleg az evangéliumokban, hogy történetírói módszert alkalmaztak a szentírók. Nyilvánvalóan nem történelemkönyvet akartak írni, hanem a Jézus Krisztusban való hit alapjait és lényegét akarták adni. Sokkal jobban érdekelte őket egy-egy történés, esemény, jézusi beszéd, csoda üdvrendi és üdvtörténeti jelentése és jelentősége, mint a részletekbe menő (egyébként üdvtörténeti szempontból jelentéktelen) precizitás. Ezt az általános írói célkitűzést különösen a parallel helyek (szinoptikus kérdési) értelmezésénél kell tekintetbe vennie a hitoktatónak. Egy-egy esemény apró adataiban mutathatnak eltérést (látszólagos ellentmondást) az írások, de ez a tény nem érinti az esemény lényegi történetiségét és a benne rejlő igazságok csalatkozha- tatlan voltát. (így van ez más esetekben, az emberi hitelesség dolgaiban is. így a szentté- avatási aktákat vizsgálva láthatjuk, hogy néhány év múlva a szemtanúk már nem emlékeztek apró részletekre, egymásnak ellentmondani látszanak. Ez a tény azonban nem érinti az esemény lényegi történetiségét. Pl. Árpádházi Szent Margit halála után néhány évvel már lelkiatyja, Olympiádesz nővér és a zárdában élő rokonok sem emlékeznek a halál pontos körülményeire, sőt idejére sem, de senki nem vonta kétségbe, hogy „Margit asszony” meghalt és ott halt meg a Nyulak-szigetén seb.) A hitoktatók közül sokakat zavar az evangéliumok kérygmatikus jellege is. Az a tény, hogy „a szent szerzők úgy írták meg a négy evangéliumot, hogy a nagy szóbeli vagy írásos hagyományból egyes részeket kiválogattak, másokat egybevontak, vagy az egyházak állapotára való tekintettel fejtettek ki, megtartva továbbra is az igehirdető formát" [19]. Ez a tény azt jelenti, hogy a szentszerzők alkalmazott formában tárják elénk az eseményeket, tanításokat, s ez az alkalmazás meghatározza bizonyos mértékig a hitoktató alkalmazási lehetőségeit is. Ez azonban nem szabad, hogy nehézséget okozzon a hitoktatásban, mert valójában segítség ez a mai hitoktatás számára: megkönnyíti a mai alkalmazás munkáját. A hitoktatónak tulajdonképpen csak analógiát kell keresnie hallgatói életéből, hogy hitelesen, gyakorlati haszonnal alkalmazza az evangéliumi részletet. Különösen nagy segítség a szentírói sugalmazott alkalmazás a csodák tárgyalásánál. Ha minden csodát csak azzal a tétellel tanítanánk, hogy Jézus isteni hatalmát bizonyítja, nagyon egyhangú és kissé egyoldalú lenne tanításunk. Parallel helyek esetében a szentírók kérygmatikus alkalmazása eligazít a többféle alkalmazás lehetőségei között, s ha ezeket megvizsgáljuk és megértjük, hiteles, sugalmazott alapon maradunk. Vegyük például a kafarnaumi százados történetét. Máté 8, 5-1} és Lukács 7, 1-10 írja le a szinoptikusok közül. Sok biblikus tudós parallel helynek veszi a János 4, 47-54-ben leírt történetet is, noha itt a tisztviselő fiáról van szó, nem szolgájáról. Ez a különbség azonban sokkal kisebbnek látszik, mint a Máté és Lukács leírása közti különbség - nyugodtan vehetjük mi is a három leírást egy történetnek. A háromféle elbeszélés háromféle kérygmatikus alkalmazást takar. S egyes írók igehirdetői célját éppen a részletek leírásának különbségei segítségével tudjuk meghatározni. Mátét az események részletei alig érdeklik. Nála a hangsúly: Izrael hitetlenségének kár- hoztatása és a pogányok („sokak”) üdvösségének ügye, a kettő egybevetése (Vö. Mt 8, 11- 12 sorait és íz 53, 11; Mai 1, 11-et). Máté apostol itt a hit és üdvösség szembesítését végzi el a csoda eseményének ismertetése során. Nála tehát ez tipikusan üdvtörténeti jelentőségű csoda. Lukács evangélistát egészen más érdekli. Úgy jellemzi a főembert, mint erkölcsileg nagy tekintélyű, nemes embert. A zsinagógával való összeköttetéseit emeli ki. Nála a gyógyulást kérő erkölcsi méltósága a fontos, vagyis a hivő ember benső, etikai magatartása, amely valamiképpen „kiérdemli” a csodát. Lukácsnál kiemelt szempont, hogy mit jelent a százados számára Jézus, s milyen a hivő ember magatartása vele szemben. Lukácsnál tehát ez a csoda elsősorban etikai jelentőségű. János elbeszélésében a részletek szintén nem túlságosan fontosak (semmit sem számít, hogy a főember fiáról vagy szolgájáról van-e szó). Nála a csoda jel, amely a hitre készít fel. Ebben az elbeszélésben a királyi tisztviselő tulajdonképpen a korabeli „hitetlen” zsidó típusa, mint annyi más esetben János evangéliumában ‘(vö. Jn 2, 18; 12, 37 stb.). És ebből a szempontból vizsgálva az eseményt ez a 49
