Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 1. szám - FIGYELŐ - Csanád Béla: A biblikus hitoktatás alapkérdései
a hitoktatásban is figyelembe lehetett venni. Köztudomású ugyanis, hogy a negatívum, a kritika (mítosztalanítás, illúziótlanítás stb.) nem lebet pedagógiai és didaktikai alapállás egyetlenegy szaktárgyban sem, mivel nem tud aktivizáló érdeklődést kelteni a gyermekben [7], s egészen kisgyermekek esetében pedig a destruktív jellemvonások fejlődését segíti és közösségileg aszociális (cinikus, bizonytalan, magános, önző stb.) egyéneket alakít ki. Amíg tehát hasznos lehet felnőtt ember számára a Holland Űj Katekizmus módszere, hogy ti. helyenként biztos megoldás helyett nyitva hagyja a kérdést, s ezzel további érdeklődésre és munkára ösztönöz — éppúgy káros lehet ugyanezeknek a problémáknak el nem intézése a 10 éven aluli kisgyermekek számára, akik túlnyomórészt tekintélyelvi alapon igazodnak el életükben. A negatív irányú bibliai kritika láttán ilyen dilemmák keletkeztek a hitoktatók lelkében: mit tanítsunk (ami biztos) és hogyan tanítsuk a bizonytalant? Más szóval: mi a szentírási képek, elbeszélések, történetek mögött meghúzódó kinyilatkoztatott tanítása Istennek, és hogyan tárjuk fel (egyáltalán tárgyaljuk-e) a tisztázatlan exegetikai, filológiai és formatörténeti kérdéseket. Minden hitoktató érezte például, hogy a teremtés-elbeszélés sem kicsiknek, sem nagyoknak nem tanítható szó szerinti leírásban, s hogy az elbeszélés, mint „történet”, nem is érdekli a mai gyermeket. Mikor és hogyan kell tehát a hatnapos teremtést, illetve a vele kapcsolatos problémákat tárgyalni? Éveken át tartott ez a katechetikai válság egyes kérdésekben. S természetesen merészség lenne azt állítani, hogy ma már minden probléma megoldódott. A szentírástudomány sem jutott át teljesen a válságon, és nyomában a bibliai katechézis sem. Ma is vannak túlzó, végletes felfogások, így például Hubertus Halbfas reutlingeni professzor sok vizet felkavaró „Fundamentalkatechetik” című könyve, amely igen erősen a szekularizációs törekvések és Bultmann szellemét árasztja [8]. Vannak azonban szép számmal pozitív eredményei is a biblikumnak és a katechetikának, s ezek eredményesen használhatók. Sajnos, hazánkban évtizedek óta hiányzanak a korszerű hittankönyvek és segédkönyvek, rendszeresen és módszeresen alig foglalkoztunk katechetikai kérdésekkel. így nálunk a helyzet még súlyosabbá vált, s éppen a bibliai oktatás terén. Remélhetőleg az új hittankönyvek legalábbis az iskolai hitoktatás területén rendet tudnak teremteni. Addig is vessünk fel néhány eligazító, gyakorlati kérdést a biblikus katechézissel kapcsolatban. Általános gyakorlati szempontok Mind az ó-, mind az újszövetségi Szentírás oktatásának főbb szabályait a következőkben lehetne összefoglalni: 1. A hittantanítás alapjául kell a Szentírást tekintenünk, hiszen örök alapja (a szenthagyománnyal együtt) a hittudománynak is [9]. Nem csupán „ugródeszka”, „alkalom” vagy szemléltető kép tehát a Szentírás, hanem alap, forrás, tekintély és bizonyíték a tanítás számára, belőle indulunk ki, tanítását fejtjük ki, vele bizonyítunk. 1. Különbséget kell tennünk a Szentírás (üdvösségtörténet) rendszeres tanítása és alkalmi használata között. Természetesen a két alkalmazás nem lehet ellentétben. Általában 10-12 éves korig nem ajánlati . kifejezetten rendszeres Ószövetséget tanítani, mivel a megértéshez szükséges magyarázatokat, az egész biblikus problematikát a gyermekek képtelenek felfogni (pl. hogy miért nem szó szerint kell érteni a teremtés-elbeszélést, a bűnbeesést a kígyóval és „almafával” stb.). Kell azonban 10 éves korig is tanítani Jézus életét, evangéliumi alapon. A Krisztus-központú katechézis azt követeli, hogy már legkisebb korban Jézust állítsuk a gyermek elé, mint emberi példaképet és Megváltót, mint velünk együtt élő Istent és meg- dicsőült (győzedelmes) Feltámadottat. Ebben a korban azonban inkább a liturgia (liturgikus év) és a gyakorlati keresztény élet a rendező elv, mint a bibliai sorrend. A liturgikus év egyébként összefüggő, logikus történeti sorrendet is jelent a gyermeknek. 3. Az Ószövetség rendszeres tanításának későbbi kezdése nem jelenti azt, hogy egyes alapvető vallási igazságokat, amelyeket már az Ószövetségi Szentírás feltár, kihagyjunk. (Ilyenek: teremtés — teremtettség, Isten-képűség — Istenhez tartozás, bűn és bűnhődés, várakozás a Megváltóra stb.) Ezek a témák azonban nem kívánják az ószövetségi szentírási problémák kapcsolását, s vonatkozzanak valóban a lényeges igazságokra. 4. A tanítás alkalmával alapul szolgáló szentírási részletek lehetőleg mindig eredeti értelmezésben szerepeljenek. Ha néha-néha ettől eltérünk, vagyis alkalmazott értelmezést használunk, akkor is mutassunk rá előbb a szentírási hely eredeti értelmére. S lehetőleg egy részlet a többéves tanulás során ne szerepeljen kétféle értelmezésben. Például: a hittankönyvek általában a tékozló fiúról szóló példabeszédet (Lk 15, 11-32) a bűnbánat, sőt gyónás „illusztrálására” használják fel. Nyilvánvalóan a Szentírás eredeti jelentése szerint nem ezekre vonatkozik. Lényege szerint üdvtörténeti példabeszéd. Izraelre és a pogány népekre, illetve Isten üdvözítő jóságára vonatkozik [10], amelyet - az eredeti jelentés fényében még sikeresebben - lehet alkalmazni a gyónás alkalmával megnyilvánuló isteni irgalmasságra is. (Azt is meg kell azonban gondolni, arányban van-e a tékozló fiú kegyetlen hűtlensége az elsőáldozó gyermek bűnével?!) 5. A tanításban a Szentírás minden részleténél ki kell dolgozni mai, kérygmatikus jelentését is, vagyis, hogy mit akar általa nekünk üzenni az Isten. Ezt azonban hitelesen csak az 47
