Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 1. szám - FÓRUM - Barcza Barna: Emberhalász imádsága
lehet a Te isteni tanításod, a „TERV” szerint nyájat gyűjteni a választott népből, akkor gyújts úgy, ahogy embereket egyáltalán gyűjteni lehet: vagyonnal (kenyér), nagysággal-csodával (le- ugrás a templompárkányról), hatalommal (földi birodalmak). A Te erkölcsi nagyságod abban állt, hogy legyőzted a kísértést és nem mentél bele ezekbe a kézenfekvő megalkuvásokba, melyekbe - mint csapdákba - mi belementünk. Inkább vállaltad a kudarcot, a bukást, de a TERVET föl nem adtad. Te sose akartál a magad módján- evilági okosság alapján - embereket halászni, mindig az Atya szavára vetetted ki a hálót. Akkor is, ha ez kilátástalan volt. Akkor is, ha csőd csődre halmozódott. Mert hogy Te is nagyon megszenvedted az emberhalászást, Uram - ez szent igaz! De sokszor kellett még visszamenekülnöd a magányba, hogy a kiábrándító valóságot, az emberek értetlenségét megbeszéld az Atyával, hogy újra és újra egyeztesd a TERVET, hogy mindig csak az Ö szavára vess hálót! De sokat vergődtél Te is, Uram, ezen! Hisz olvassuk Lk 4, 13- ban, hogy csak „egy időre” hagyott el a kísértő. Tehát még gyakran visszatért! Újra és újra érzékletesen eléd idézte, hogy az emberhalászatban sikerre csak akkor lenne reményed, ha a tömegigényeket kielégítenéd. Isteni tudásoddal azonban tudtad, hogy ez a remény csak remény marad, ebből valóság nem lehet. Azt is tudtad, hogy utad a Golgotán fog végződni, mert az evilágban a „kicsiség-szegénység-védtelenség” kihívja a „nagyság-gazdagság-hatalom” erőtételezését: a MINDENTODAADÁST bekebelezi a MINDENTELVEVÉS. Ez egyet jelent a fizikai megsemmisüléssel. Vállaltad. Amikor nyögök és magamban vergődöm az emberhalászás kínja miatt, fellapozom az evangéliumokban az első galileai esztendőd működésének lapjait, hogy vigaszt találjak, hogy lássam: neked is az volt a sorsod. Nálad is azt látom, Uram, hogy a tervek sohasem kivitelez- hetők úgy, ahogy meg vannak tervezve. A tervvel találkozik a valóság, találkoznak vele az emberek, akiken a tervet végre kell hajtani, s ha a terv a szabadságra van építve, a terv messzemenő módosulásokat kell hogy szenvedjen. Kezded a tanítást Kafarnaumban. Még alig tudsz tudatátalakítást végezni náluk, máris ki- bicsaklik a terv (Mk 1, 21-39; Lk 4, 31-44). Közbeszól egy idegbeteg, akit kénytelen vagy „terven felüli” csodával elhallgattatni, mert fölfedi kilétedet és akkor a tömeg vágya ferde irányba terelődne. Politikai Messiásként kezelne, de akkor nem állna szóba tanításoddal. És amíg az egyik csapdát kivéded azzal, hogy a meggyógyítással elhallgattatod a megszállottat, addig beleestél, Uram, a másik csapdába, mert most már az emberek a csoda miatt keresnek Téged. Szerfölött lelkesednek érted, a csodatevőért, a javas-emberért, nyakra-főre hozzák betegeiket, s mivel a szeretet adástörvényét - melyet Szentháromságos életedből hoztál magaddal- nem tudod megtagadni, ezért gyógyítasz, teszed a csodákat, melyek nem szerepeltek eredeti tervedben, s így egyre helytelenebb irányba terelődik a nyájgyűjtés. Uram, már Te sem az Atyától kapott tanítással hódítottad a tömeget, hanem azzal, amit a nép várt: csodákkal, gyógyításokkal, földi kenyérrel. - Ugye, hogy megkínlódtad? Ugye, hogy megszenvedted? Mert észrevetted a végzetes elcsúszást, az emberhalászás nagy kísértését: emberfeletti erőfeszítésbe kerül az embereket úgy nyájba gyűjteni, hogy ne az ő vágyaik szerint, hanem az Atya terve szerint dolgozz. Végül már el kell menekülnöd előlük bújva, napfelkelte előtt: „Kora reggel pedig, még szürkületkor felkelve, kiment és elvonult egy puszta helyre, és ott imádkozott” (Mk 1, 35). Megint rohantál belső vergődésed megbeszélni az Atyával. Mert embereket halászni nem lehet szörnyű kínok és vergődések nélkül. A kísértő újra megjelenik és most már személyes tapasztalatod is segítette a kísértést. Ki kellett törnöd ebből a fojtogató körből, mely végzetesen helytelen irányba sodorta műveidet: „Menjünk máshová, a szomszédos helységekbe, hogy ott is prédikáljak" (Mk 1, 38). De ott is ugyanúgy jártál! Már nagyon népszerű voltál mindenfelé, csak éppen a tanításod nem kellett. Udvariasan, sőt lelkesen meghallgattak, a csodákért és dédelgetett reményeikért mindent elviseltek, de szavaid mindig a maguk eszejárása szerint magyarázták és épp az ellenkezőjét értették annak, amit Te mondtál. Világosan mondtad most is, később is, hogy a sátáni erőszak-alkalmazásnak nincs helye országodban, mégis a fölszabadító vezért látták benned. És amikor láttad, hogy a tömegpasztoráció csődöt mondott, külföldre menekültél (Mk 7, 24), hogy újabb negyvennapos átértékelést tarts. Talán lemondtál az Atya-adta TERV megvalósításáról? Talán engedményt tettél a tömeg igénye szerinti emberhalászás javára? Egyáltalán nem. Ezért tudlak csodálni, Uram! Levontál következtetéseket, kielmélkedted, hogy a TERV eddigi csődbejutása után hogyan kell azt módosítanod. Az emberekkel kapcsolatban ezután sem kergettél illúziókat. Tudtad, hogy „jobban szerették az emberektől nyert dicsőséget, mint az Istentől nyert dicsőséget” (Jn 12, 43). A szíriai lelkigyakorlat után a tömeges emberhalászást (mely nem gyűjtött tagokat az isteni igének) mintegy feladva, áttérsz az „elit” képzésére, a tizenkettő alapos átformálására: „És nem akarta, hogy valaki megtudja, mert tanította tanítványait" (Mk 9, 30). A tömegpas .toráció csődjének ellenhatásaként szinte passzivitásba vonulsz (majdnem csak a tizenkettővel oglalko- zol), s ez a passzivitás még falubelieknek is feltűnik (Jn 7, 3-4). 42
