Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 1. szám - TÁVLATOK - Szentségek vagy mágikus ceremóniák?
zéppontjában áll - csak személyes módon mehet ui. végbe. Sőt e belenövés teljességében csak természetesen fejlődött és megérett emberekben valósulhat meg. Egy gyermekben vagy akár egy fiatalban ez még nem mehet végbe. Bizonyos, hogy a gyermek, a fiatal is tud hinni, de a maga módján - teljesen szüleitől, környezetétől, hangulataitól függve: nem nagykorú, felnőtt módra” [ji]. A „gyermekek szentségei” Az imént kifejtett tény következménye, hogy a gyermekeknek kiszolgáltatott szentségek (ke- resztség, áldozás, bérmálás) esetében a család vallásához való viszonyát is figyelembe kell venni a feltételek közt. Klostermann külön beszél a gyermekkereszt- ségröl: A Tridentinum hangsúlyozza, hogy a keresztség is a „hit szentsége" (D. 799). „A kisgyermek keresztsége alapjában elébevág a keresztség lényegi előfeltételének, ti. a megtérésnek és a hitnek. Éppen ezért csak akkor történhet meg, ha az egész keresztény közösség — s mindenekelőtt a családi közösség - kezeskedik a gyermek keresztény neveléséért, ti. a megtérés átugrott fázisainak pótlásáért, mely egészen a keresztény közösségbe való teljes begyökerezésig, otthonossá válásig tart. A gyermeket a közösség hite viszi magával és vonja magához. - De hiszen ez az útja a természetes élet fejlődésében is: teljesen a család védőszárnyai alatt van elrejtve, s ott kell növekednie. Természetfeletti növekedése ugyanígy rászorul a keresztény családi fészek melegére, mely megvédi hitét a veszélyeztető hatásoktól . . . Magától értetődik, hogy csak a valóban hitben élő közösség képes arra a kezességre, és annak a nevelési feladatnak teljesítésére, amelyről szó volt. Egy hitben langyos közösség általában csak látszat-keresztények kitermelésére képes” [32]. A gyermekkeresztség esetében tehát az ősegyház, a jog vagy Sz. Tamás [33] szerint is egyrészt az egyházi közösség - elsősorban a szülők — képviselik a gyermek hitét; ajánlják Isten szeretetébe gyermeküket, - másrészt ők kezeskednek, hogy a gyermek nevében adott személyes válasz be is teljesedik majd a hitben. De elképzelhető-e, hogy őszintén Isten szeretetébe akarja ajánlani gyermekét az a szülő, aki maga nem akar Isten szeretetében — szentségi házasságban - élni, sőt, esetleg nem is hisz Istenben? És kezeskedhet-e az ilyen a vallásos nevelésről? Franciaországban a keresztelés előtt szülőknek és keresztszülőknek oktatáson kell résztvenniök, hogy tisztában legyenek a szentség lényegével. Természetesen — mint többen hangsúlyozzák [34] — ez is csak átmeneti megoldás, ui. a cél a fenti gondolatok megvalósulása. Hasonló következtetéseket kell levonnunk a gyermek elsőáldozásra és bérmálásra vonatkozóan is: ti. figyelembe kell venni a családi légkört [35]. E megállapítással szemben a „Quam singulari” dekrétumra szoktak hivatkozni, de úgy, hogy annak csak saját elképzelésüknek megfelelő részét idézik. Hasonló a helyzet az előbbiekben tárgyalt két legfontosabb kérdésünkkel kapcsolatban is: Sokak tudatában ui. szimplifikálva élnek a problémák; egyes tételeket kihangsúlyoznak, másokról — melyek pedig a téma lényegéhez tartoznak - elfelejtkeznek. Ezzel szemben éppen a „Quam singulari” alapján is figyelembe kell venni az említett szempontot. A dekrétum ui. természetes feltételként beszél olyan adottságokról, melyek ma sok esetben egyáltalában nincsenek meg, s melyekre éppen ezért építeni sem lehet. Feltételezi pl., hogy a gyermeket szülei akarják a Jézussal való találkozáshoz vinni, valamint előírja, hogy - bár az elsőáldozónak nem kell a teljes keresztény tanítást ismernie (ezt szokták kihangsúlyozni), az alapvető ismeretekből (a kódex szerint: c. 854) vizsgát kell tennie, s ami még fontosabb: a szentáldozás után folytatólagosan, fokonként alaposan meg kell ismernie hitét (D. 2137-47). - Ha ezek a feltételek megvannak - ti. melyeket a Quam singulari feltételez -, akkor ma is nyugodtan engedhetjük a gyermeket elsőáldozáshoz, bérmáláshoz ... Az Apokalypszis figyelmeztetése Befejezésül foglaljuk össze a mondottakat: A látható Egyház Krisztus által Isten felé haladó, Krisztusról tanúságot tevő közösség kell, hogy legyen. - Az Egyház egész létének, minden tettének - elsősorban a szentségeknek, az Istennel való legszemélyesebb találkozás megvalósulásainak és jeleinek - tanúságtevő feladata is van. Ha valaki nem ilyen értelemben cselekszik, az a szentségek lényegét érti félre, mert — mint a zsinat mondja — „keveset használnak a szertartások, még ha szépek is, ha nem munkálják az emberekben a keresztény érettség elérését” (Papi életről 6.). Éppen ezért fontos - a Lit. Const szavaival -, „hogy a hívők teljes átéléssel járuljanak a szentségekhez”, ennek feltétele pedig, hogy a lelkipásztoroknak „jól elő kell készíteni őket. .., hogy a szentséget felvevők együttműködjenek a kegyelemmel és így ne hiába kapják meg azt” (9, 11, 60.). Mivel a szentségek nem mágikus cselekmények, személyes hitet és Istennek adottságot kívánnak a felvevő részéről. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy csak az Istenből élő, Isten felé haladó, s ezáltal Krisztusról tanúságot tevő „keresztény keresztényeknek” szabad kiszolgáltatni őket. Ha erről lemondanánk, akkor megtagadnánk mind a szentségek személyes - Istennel való találkozás — jellegét, mind az Egyház — és a szentségek - tanúságtevő hivatását. Márpedig „az a közösség, mely már nem sugárzó, nem dinamikus, nem evangelizáló közösség, - mely öncéllá, gettóvá vált, ahelyett, hogy kovász, jel, szentség lenne mindenki szá31
