Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 1. szám - TÁVLATOK - Szentségek vagy mágikus ceremóniák?
A mai helyzet gyökerei A fenti elsekélyesedett gyakorlat kialakulásában feltétlenül jelentős szerepe van a minél nagyobb, a „hatalmas Egyház!' elképzelésnek, melyről már volt szó folyóiratunkban [8]. Ez az egyik oka, hogy nem merjük Krisztust hirdetni, nem merünk krisztusi igényekkel fellépni. Tanulságos a már idézett marxista kutató, Levada idevágó megállapítása: „Az egyház magán viseli a kultikus társulás és a társadalmi szervezet mint egész egykori egységének bélyegét és ennyiben igényt tart arra, hogy a társadalmi szervezet valamennyi tagját felölelje; ezért az egyházhoz való tartozás kritériumai hagyományosak, és nem emelik őket túl magasra”. Majd ennek következményeként megállapítja, hogy az egyház ritualizmusával és tradicionalizmusával ellentétes az „eleven hit”, az ti. szerinte a szekták sajátja [9]. A helyzet eltorzulásának legfontosabb oka azonban a több szempontból is hibás teológiai szemlélet. Hibás e szemlélet mindenekelőtt, mert tévesen fogja fel, vagy teljesen elfelejtkezik az Egyház látható, tanúságtevő jellegéről, és a szentségek ilyen jelentőségéről; s mert helytelenül, mágikus módon, gondolkodik a kegyelem (opus operatum) hatásáról. A szentségek a Krisztusból élő, tanúságtevő Egyház látható jelei „A szentségek helyes szemléletére csak az Egyház helyes szemlélete által juthatunk el” - írja K. Rahner [10]. Az Egyházról pedig csak egy alapvető megkülönböztetés után beszélhetünk. Az Egyház egyik fogalmára alapszik az „Egyházon kívül nincs üdvösség” elv. Ez a fogalom egyetemes, - Rahner szavaival -, akkora mint maga a világ [n], és azt akarja kifejezni, hogy mindaz, aki az Igazságot keresi, Istent keresi. Ezáltal válik Krisztus kegyelemközösségének, Isten népének tagjává. - Az Egyház - másik jelentése szerint Péterre alapított látható közösség; mely a szentségek vétele által látható módon is Krisztusból él, törvényei megtartására törekszik, s így tanúságot tesz róla. A két egyházfogalom összezavarása végletes teológiai tévedésekhez vezet. Ilyen pl. az az elképzelés, mely szerint csak a katolikus - esetleg a keresztény - üdvözülhet. Éppen ezért mindenkinek és mindenáron ki akarja szolgáltatni a szentségeket - függetlenül a diszpo- náltságtól -, mert egyedül így látja megvalósíthatónak Isten általános üdvözítő szándékát. Vagy a másik magatartás, mely azért szolgáltatja ki mindenkinek a szentségeket, mert úgymond, mi nem tudhatjuk, hogy lelkében ki keresztény: az Egyház nagyobb, mint gondolnánk. A szentségeket Krisztus látható Egyháza számára rendelte, a Közösség látható — kegyelmet közlő és a világ előtt tanúságot tevő — jeleiként. A szentségekkel kapcsolatban ép- ■pen ezért nem hivatkozhatunk, az említett módon, a tágabb értelemben vett, a láthatadan Egyház fogalmára. Hiszen bár a szentségekkel élés feltétlenül az üdvösség egyenes útja, és megfelel a test-lélek összetettségében létező, megfoghatóságot szerető embernek - semmiképpen sem kizárólagos út. Gondoljunk csak két ismert példára, a vágykeresztségre vagy bánatra, melyek a látható egyházhoz való tartozás nélkül is, bizonyos értelemben ugyanolyan módon kegyelmet közvetítenek, mint a szentségek (vö. sacramenta legis naturae) [12]. Mivel tehát a szentségek a látható Egyház eszközei és jelei, a szentségekről alkotott képünk egy másik vonatkozásban is lényegesen összefügg az egyházképpel. A rahneri kifejtés szerint az Egyház ui. maga szentség: „ősszentség” — a kegyelem jele és megvalósítója [13]. Ez a megállapítás nem szorul bővebb magyarázatra, hiszen a szentírásból világosan kitűnik, hogy az Egyház jel kell, hogy legyen: az Istennel való találkozás jele; és mint Krisztus misztikus Teste, az Egyház maga a kegyelem, s ennek forrása az egész világ számára. — Az Egyházról szóló zsinati konstitú- ció rögtön ezzel a gondolattal indul: „az Egyház Krisztusban jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek”. A kegyelmet közlő, illetve megvalósító jel pedig maga a szentség definíciója („signum rei sacrae, in quantum est sanctificans homines”) [14]. Az Egyház tanúságtevő — jel — volta a gyakorlatot tekintve feledésbe ment a köztudatban, noha Krisztus vagy legutóbb a zsinat Egyház-képének egyik leglényegesebb eleme ez [15]. E tanúságtevő feladat pedig kiemelten vonatkozik a szentségekre, mivel a szentségek a Krisztussal való találkozás legmélyebb, legszemélyesebb jelei; a Krisztusba- egyre mélyebben való - „belenövés” jelei. Vagyis a szentség nem csupán magánájtatos- ság, hanem „az Egyház ön-megvalósítása", ui. itt jelenik meg leginkább akként, ami: „Isten véglegesen győztes kegyelmének jelenléte a világban” [16]. A szentségek szükségessége is, melyet a Tridentinum definiált, „mindenekelőtt az Egyházra vonatkozik”, ui. e látható társaság működésének, kegyelmi életének, látható jelei kell hogy legyenek [17]. - így lesz érthetővé egyrészt, hogy a szentségek nem a kegyelemszerzés kizárólagos útjai, másrészt még nagyobb nyomatékot kap az a teológiai és zsinati megállapítás, hogy a szentség a Krisztussal való találkozás, világ felé is tanúskodó, jele kell hogy legyen (Lit. Const. 1), s ezáltal valóban az Egyház ön-megvalósulása. A szentségben ui. - amint Rahner oly szépen fogalmazza meg - „mindig újra az Egyház jelenik meg: a keresztelkedő hitében mint hivő, a bérmálkozó készségében mint hitvalló és misszionáló, az Eucharisztia vételéhen az egységében mindig elmélyülő, a bűnbánó ve- zeklésében a bűneiből felkelő, s magát mindig újra Isten kegyelmére bízó, a megkent 28
