Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 1. szám - TÁVLATOK - Szentségek vagy mágikus ceremóniák?
betegben, mint a Végső Találkozásra felkészülő Egyház” [18]. - A szentségeknek ez a tanúságtevő és egyházi-közösségi vonatkozása követeli meg többek között, hogy - mint B. Häring írja - a felvevő tudatosan vállalja a tanúságtevő Egyházzal való közösséget, illetve a tanúságtevés terén - a szentség természetéből következően - reá eső részt [19]. De vajon általánosnak mondható gyakorlatunk előmozdítja-e azt, hogy a szentség ilyen értelemben is eleget tegyen rendeltetésének? A Krisztusnak ajánlás és a Krisztusban való testesülés jelei-e kereszteléseink; - mikor pl. vallástalan keresztszülő tartja a saját hibájából egyházi házasságot nem kötött szülők gyermekét, s úgy tesznek hitvallást „a gyermek nevében”, hogy a Hiszekegy-et egy résztvevő sem tudja? A Krisztussal való találkozás vonzó jelei-e a világ számára elsőáldozásaink és bérmálásaink, melyeknél - elég széles körű felmérés és becslés alapján - a következő vasárnapokon már csak a szentséghez járultak egytized része jön a templomba — vagy a házasságok, melyet a fiatalok - a pap is tud róla - csak azért kötnek templomban, mert a szülők így kérték tőlük, de ők maguk nem sokat adnak e „ceremóniára”? — Túl szigorúnak látszik e „tanúságtevési” követelmény? Vajon Krisztus nem kívánta-e meg ezt? S mit mond a zsinat? A tanúságtevésről szólva jelenti ki: „Haszontalannak kell mondani azt a tagot, mely nem működik közre a maga mértéke szerint a test növekedésében” [20]. S mi a helyzet lelkipásztori részről? A lelki- pásztor két szempontból is tanúságot tehet a szentség komolyanvétele mellett vagy ellen: a szentségi „rítus” végzése által, és a szentséghez engedés feltételeinek értelmezése által. Ami az elsőt illeti, nagyon gyakran nem hívjuk fel a figyelmet a szentségi jel jelentésére, ti. arra, hogy Krisztus nem véletlenül választotta pont ezt a jelet (pl. a keresztségnél a vízzel való lemosás jelét) [21], és magatartásunkon, mozdulatainkon, a szertartás „levezetésén” nem látszik a Krisztussal való találkozás áhítata. Vagyis nem működünk közre, sőt akadályozzuk, hogy a szemlélők a külső jel - és a mi magatartásunk által eljussanak a lényeg: a jelzett kegyelmi találkozás ismeretére. A lényeg felismerése nélkül pedig kézenfekvő a mágikus képzetek kialakulása. A másik tanúságtevési lehetőségünkre vonatkozóan pedig: általános magatartásunkkal az egész világnak hirdetjük, hogy mi magunk sem vesszük komolyan a kereszténységet: Azt prédikáljuk, arra oktatunk pl. az elsőáldozási oktatáson és más szentségek előtt, hogy a szentség nagy dolog, csak Jézust szerető, s őt mindig szeretni akaró ember veheti. Közben nemcsak mi, de minden szülő és gyermek tudja, hogy az elsöáldozók és a szentségekhez járulók jelentős százaléka egyáltalán nem akar egy életen át „Isten felé haladni”, csak „át akar esni” az ünnepségen. - Vagy a szentségi előkészítés komolyanvétele-e a jegyesoktatás terén gyakori eljárásmód: - a sokszor háromnegyedórás jegyesoktatások? Igaz, lelkiismeretes lelkipásztoroknál előfordul, hogy 2-j órát „is” rájuk szánnak - ha a jegyesek nem voltak még elsöáldozók... - Hol vagyunk a katechumenátus komolyságától?! - S ezt látva nem érthető-e, hogy a kívülálló számára úgy tűnik, hogy - amint a bevezetésben idéztük - a szentségi „rítus csak szokásszerű, mágikus valami”? A mai helyzetről tehát, Häring e témáról írt művét idézve, megállapíthatjuk, hogy „a szentségeket sok helyen oly formalisztikusan, külsőségesen intézik el, hogy a be nem avatottnak aligha lehetséges felismerni bennük a hit és a szeretet titkát, melyet pedig meg kellene jeleníteniök”, melyről tanúskodniok kellene [22]. E gyakorlat az Egyház és a szentség egyik lényeges célját hiúsítja meg. Az opus operatum A helyzet eltorzulásának másik teológiai gyökere a kegyelem, illetve a szentségi hatékonyság és az egyéni közreműködés (opus operatum és opus operands) viszonyáról vallott hibás elképzelés. Nagy létszámú papi összejövetelen hangzott el a megállapítás, hogy ha hitetlen fiatalok jönnek esküdni, nyugodtan gyóntassuk és ál- doztassuk meg őket, mert „nem tudni, mikor hat a kegyelem”. - Ellenvetés nem volt... Pontosan ez a felfogás a mágikus felfogás. Lássuk mindenekelőtt mi az az opus operatum, a szentség - természetéből következő - hatása? - O. Semmelroth így foglalja össze: „Az opus operatum a szentségi jelképes cselekmény ereje, amennyiben ez Krisztus üdvözítő művét jeleníti meg és tartalmazza... De ahhoz, hogy a szentség ex opere operato hathasson, mindig szükséges a kiszolgáltató és a felvevő opus operantis-a (cselekvő közreműködése). S mivel a szentség nem sztatikus jel, hanem szimbolikus cselekmény, hatékonyságát csak a résztvevők cselekedetei által fejtheti ki. Azért is szükséges mind a kiszolgáltató, mind a felvevő közreműködése, mivel a szentség találkozási-cselekmény, mely az üdvöt igénylő ember találkozását ábrázolja, az üdvöt adó Krisztussal. - A szentség külső vételének tehát a belső diszponáltságot (vö. Tridentinum) az Istennek adottságot kell kifejeznie". Ha a külső jel - az ti. amit a szentség megjelenít - nem felel meg a belső magatartásnak, akkor a szentség „mágikus varázslásnak tűnik” [23]. De hát hol van akkor az opus operatum, a szentség abszolút hatása, hangzik gyakran az ellenvetés. Hiszen eszerint az emberen múlik, hogy kap-e kegyelmet, s nem az Istenen. - Ez a kérdés ismét abból a téves előfeltevésből indul ki, amely szerint a kegyelem valami önálló dolog, amely bizonyos aktus következtében mindenképpen létrejön - ahogy 29
