Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 1. szám - TÁVLATOK - Szentségek vagy mágikus ceremóniák?
TÁVLATOK SZENTSÉGEK VAGY MÁGIKUS CEREMÓNIÁK? „A ritus elsősorban bizonyos sztereotip aktusok szokásszerű ismétlése... Mágikus valami ... Arra a kérdésre, hogy mi az értelme a térdhajtásnak vagy a keresztvetésnek stb. csak a tudós etnológus vagy a tudós teológus tud felelni, de nem az egyszerű közrendű keresztény - írja ]. Levada nemrég megjelent könyvében [i], majd így folytatja: - tradicionális aktussal van dolgunk.. .; itt az élő minden esetben a halottnak foglya, a tradíció elnyomja a konkrét szituáció számbavételét”. - Elgondolkoztató, és sok igazságot tartalmaz e marxista társadalomkutató megállapítása a jelenről. Többek számára talán sértőnek tűnhet címünk kérdésfelvetése, pedig, sajnos, létező problémát világít meg: nemcsak a ,Jdvülállók” tartják kiüresedettnek az egyházi szertartásokat, de a legkülönbözőbb területen dolgozó neves teológusoknak - dogmatikusok, liturgikusok, moralisták vagy vallás- és pasztorál- szociológusoknak is - egyöntetű megállapítása, hogy mint Rahner mondja, a keresztény élet, elsősorban a szentségek terén megszokottá vált szemléletünkbe „mágikus és legalista” elemek vegyültek [2]. - E. Villanova pl. a Concilium hasábjain kikel a „kereszténységet külső rítusokra és szertartásokra redukáló” elterjedt magatartás ellen, mely - mivel elfelejtkezik a személyes közreműködés fontosságáról - „bálványimádásnak, babonának, formalizmusnak tűnhet”. Ezt „éppen úgy kritikának kell alávetni, ahogy a próféták felemelték szavukat a bálványimádás, vagy a hithirdetők a pogány babonák ellen”. - A mágia abban áll, hogy bizonyos rítusokkal, formákkal akarjuk pótolni az egyéni magatartást, a megtérést, azt vélve, hogy ezek megigazulttá tesznek. Ez a felfogás olyan jelentőséget tulajdonít az eszközöknek, amivel nem rendelkeznek, és céllá teszi őket. - E mágikus világba menekül sok pap is, és így - a szentségi jelek, az opus operaiam - feltétlen hatására hivatkozva felmentve érzik magukat a cselekedetek egyéni odaadással való végzésétől, és „biztosítva” érzik munkájuk sikerét, függetlenül a kiszolgáltató (önmaguk) és a felvevő komolyabb közreműködésétől [3]. Az alábbiakban ezt a problémát szeretnénk néhány szempontból megvilágítani - rovatunknak megfelelően - elsősorban a mai teológusok állásfoglalását tartva szem előtt. Bevezetőnkben meg kell még jegyeznünk, hogy bár nálunk - a közfelfogást tekintve - még több gondolat új lesz ezek közül, lényegét tekintve azonban az itt következő kifejtésekkel és idézetekkel nemcsak minden komoly mai teológus ért egyet, de ezek valójában csupán az Egyház mindenkori tanításának kifejtései és néhány téren továbbfejlesztései. Mit kell feltételeznünk? Az Egyház előírásai minden korban bizonyos feltételekhez kötötték a szentségek kiszolgáltatását [4]. - Ma, amikor a társadalom világ- viszonylatban való szekularizálódása következtében ez különösen is szükséges volna, sokan mégis ezzel a tetszetősnek látszó érvvel állnak elő: „Nem utasíthatunk el a kegyelemtől senkit; - aki hozzánk jön, arról legalább bizonyos hitet fel kell tételeznünk, s ez elég a szentség kiszolgáltathatóságához”. A zsinati dokumentumok többszörösen felhívják a figyelmet arra, hogy Krisztus látható Egyházat alapított, s hogy a lelkipásztornak a látható jelekből ítélve - a társadalomtudomány és szociológia eredményeit figyelembe véve [5] - kell dolgoznia, s így megtennie mindent a „keresztény kereszténység” érdekében. Az előre nem látható dolgokat, a lét láthatatlan kegyelmi rendjét majd Isten elrendezi; ez nem a mi dolgunk. - A vallásszociológia pedig világosan válaszol a fenti „érvre”: Néhány nagyobb arányú, könyv alakban is megjelent, külföldi felmérésből idézzünk ezzel kapcsolatban. Három felmérés is feltette a kérdést olyan szülőknek, akik kívánják az Egyház szertartásait maguk és gyermekeik számára, hogy miért veszik igénybe e vallásos szertartásokat (szentségeket, temetést). A válaszok aránya megdöbbentő: Az egyik felmérésben a megkérdezetteknek mindössze 33 százaléka mondott vallásos okot, a másikban z8 százaléka, a harmadikban csupán 23 százalék. A többiek - tehát átlag 70 százalék - társadalmi szokásra, hagyományra stb. hivatkoztak, többen egyenesen kijelentették, hogy ők semmiféle nagyobb jelentőséget nem tulajdonítanak e szertartásoknak [6]. - Kivétel nélkül hasonló eredményre jut számtalan más felmérés [7]. Vagyis a társadalomtudomány azt állapítja meg, hogy elfogadott gyakorlatunkban a szentségek tradicionális, társadalmi ünnepekké alacsonyodtak; s arra hívja fel a figyelmet, hogy nem mind keresztény, aki a szentségek kiszolgáltatását kéri. 27
