Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 1. szám - Szennay András: Hivők és nemhivők dialógusa felé
gatartás szülőanyjává. Nem az a feladatunk, hogy valamiféle szünkretista Credó-t állítsunk össze, nem az elvtelenség szószólóivá kell válnunk. Teoretikus szinten a dialógus - nem kell félni a szótól - valódi küzdelmet is jelent. Természetesen mindig „fair” küzdelmet. Egyik fél sem ragadhatja ki a másik kezéből a szellem fegyvereit. A gyakorlatban természetesen mindig az egyén személyes döntésétől fog függni, hogy a felismert és elismert igazság mellé álljon, hogy belső mérlegelés után, szabadon foglaljon állást. De bármiként is essék e döntés, bármennyire is alkalmazzunk kölcsönös kritikát az elmélet szintjén, az embereket feltétel nélkül tisztelnünk kell. Bármily ellentétes alapokról is induljanak a partnerek, az ember érdekében, az ember jövőjéért össze tudnak majd fogni. És ez az összefogás a kölcsönös egy- másrafigyeléssel, egymás meghallgatásával kezdődik. Erre az útra vezet közös ember-voltunk: ezért is nevezte a zsinat a dialógust az emberi család testvéri beszélgetésének, testvéri szolgálatának. (Vö. Gaudium et spes, 23. 25.) Az emberiség nagy családjához tartozó keresztények kívánnak dialógust folytatni az ugyancsak e családhoz tartozó ateistákkal. Oly történeti fázisban vagyunk, melyben minden jel arra mutat, hogy hívők és nemhivők hosszú egymás mellett élésre kell, hogy berendezkedjenek. A békés egymás mellett élés és közös alkotás ügye: az emberiség nagy ügye. - Ugyanakkor arról sem feledkezhetünk el, - a reális nézés erre tanít -, hogy a szellemi élet terén soha sincs nyugalom, szélcsend, soha sincs „béke”. Ott mindig küzdelem folyik. Ez a küzdelem azonban nem életet kíván kioltani, hanem életet gazdagítani. Nem rombolni, hanem építeni akar. A keresztény ember - Krisztus evangéliuma felől érkezve - bízva tekint e szellemi küzdelem, e dinamikus dialógus felé. Bízik', mivel „Istenét hatalmasabbnak tudja, mint az embereknek nagyon is véges tudását és rosszindulatát”. S ezért is gondolkodik optimista módon, mivel azt is tudja, hogy „Istené az utolsó szó, aki kinyilatkoztatta számunkra, hogy a kien- gesztelődésnek és megbocsátásnak hatalommal teljes Igéjét küldte el a világba” (K. Rahner: Schriften zur Theologie, V. 145-6. Einsiedeln, Benziger Verl. 1965). Mi, keresztények eddig is kerestük és ezután is keresni kívánjuk a találkozást ateista embertestvéreinkkel. Minden szinten, a teóriában csakúgy, mint a gyakorlati vonatkozásokban. Termékeny számunkra e dialógus azonban csak akkor lehet, és termékenyítőén kifelé is csak akkor hathat, ha mindenek előtt Istennel keressük a párbeszédet. Ha valóban hivő meggyőződésünk mélyéről fakad az, amit a dialógus során - még evilági vonatkozásokban is - elmondunk. Mert egyébként nem mint „keresztények” veszünk részt abban. Jövőbe pillantásunk során fokozottabban kell ügyelnünk saját feltárulkozásunk- nak, önértelmezésünknek még világosabb előadására. Lehetetlen lenne ugyanis az ateistákkal való párbeszéd akkor, ha azok minket még mindig csak a „túlvilági utópia” képviselőinek könyvelnének el. Számunkra az „Isten országa” nem csupán a túlvilág, hanem az igazság, a béke, a szeretet és munka evilági országa is. Isten örök országában csakis akkor nyerünk majd polgárjogot, azt mások számára is csak akkor tehetjük hozzáférhetővé, ha embertestvérünknek kenyeret és vizet, azaz valódi evilági értékeket is nyújtunk. Más szavakkal: a szociális helyzet, a társadalmi igazságosság biztosítása, elnyomottak és kizsákmányoltak felszabadítása, - ez és sok minden más tartozik Isten országának évilágban elvégzendő, oda utat nyitó feladatai közé. És van-e természetesebb megállapítás annál, hogy mindezt a munkát együtt kell vállalnia hivőnek és ateistának, minden embernek, - még ha más-más motiválással végzi is azt egyik és másik? Állhat-e az ilyen közös törekvésnek útjában, hogy az egyik ember számára a „szent” transzcendens kategóriát, a másik számára pedig immanens, profán értéket jelent? Nem lesz-e azért „szent” feladat mindkét fél számára, hogy minden 25
