Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)

1970 / 1. szám - Szennay András: Hivők és nemhivők dialógusa felé

a bizonytalankodók, nem a tunya elvtelenségben sodródók, hanem a konkrét igazság felé fordulók, az igazságot, saját igazságukat megvallók kezdenek párbeszédet.

Az emberben, az emberi létben hinni egyszersmind mindig reményt is jelent. Annak bizonyossága és az arról való közös meggyőződés, hogy létünknek értelme van, hogy élni és alkotni emberhez illő és méltó dolog, - alapvetően döntő. E bizonyosság ott él a gyermek örömében, a barátságban, a szépség megnyilatkozásaiban, a szellem értelmes voltában és szabadságában. Ennyi érték és gazdagság áll minden ember rendelkezésére. Akkor is, ha ezeket az értékeket Istennel hozza kapcsolatba, de akkor is, ha nem vesz tudomást az értékek forrásáról, az Istenről. Ügy véljük, hogy a dialógus szelleméről szólva többet és nagyobbat tán nem is mondhatunk, mint azt, hogy a partnerek egyaránt reményteli szolgálatra vállalkoznak. Szolgálni kívánják az embert, együtt akarják kibontakozáshoz segíteni a közösen elismert és nagyrabecsült emberi értékeket. Szolgálatra, a reménység szellemében fogant közös szolgálatra vállalkoznak. Nem két szembenálló várból lövik egymás felé nyilaikat, nem oly két tömbbé zárkóznak fel, mely a másikat megsemmisíteni kívánná. Nem, mivel közös szolgálatban fordulnak a közös emberi jövő, a közös akarattal épített jobb világ felé.

A dialógus szellemének vizsgálata nyomán immár arra is vállalkozhatunk, hogy meghatározást adjunk hívők és nemhivők párbeszédéről. G. Girardi nyomán így fogalmazhatunk: A dialógus az őszinteség és szabadság szellemében fogant találkozás oly résztvevők között, kiket különböző alapszemlélet jellemez. E résztvevők azonban konvergálnak, sőt megegyeznek bizonyos alapvető értékek elismerésében, mivel oly kérdésekről beszélnek, melyek emberi, személy-mivoltukat illetik. E párbeszéd eredménye mindig a kölcsönös közeledés és az ember gazdagítása lesz. (L’Église face á l’Humanisme athée. in: Rév. du Clergé Africain, 1967. 450.) - Mindehhez még hozzáfűzhetjük a Nemhivők Titkárságának kiegészítő megjegyzését: A dialógus oly találkozás, mely az igazság keresésének, egymás megbecsülésének és a kölcsönös bizalomnak légkörében az igazság mélyebb megismeréséhez és az emberi kapcsolatok megjavításához vezet. - Végezetül örömmel utalhatunk itt. arra, hogy az ateista R. Garaudy hasonlóképp a konvergáló értékelismerésben és a közös feladatok végzésében, továbbá a kölcsönös gazdagításban és gazdagodásban jelöli meg hívők és nemhivők dialógusának lényeges vonásait (id. G. Girardi: i. h.).

A jövő útjának keresése

A 2. vatikáni zsinat óta megújulni kívánó keresztények úgy fordulnak az ateisták felé, hogy egyrészt eleve kizárják a „gettó-kereszténység” gondolatát, másrészt kinyújtják kezüket a vallásnak, Istennek ellenmondó nemhivők felé. Nyíltság, fel- tárulkozás, nem pedig elzárkózás és kirekesztés; emberi integráció, mivel a hívők szemében minden szellemi érték, minden igazságcsíra és az igazságra való őszinte törekvés: rokon a teljes igazsággal, Istennel. E humanista integráció szellemében tudatosan keres a kereszténység minden összefűző gondolat és akció után. Mindezt a dolog természete szerint könnyebb megtalálni a gyakorlat és nehezebb az elmélet síkján. Mégis, ehhez az integrációhoz mindkét szinten utakat kell keresni. A dialógus pedig, mint eszköz és módszer, ehhez az útbiztosításhoz a legalkalmasabb. Nem a szólammá degradált, hanem az életet, az embert és jövőjét szolgáló dialógus.

' Mindkét partner tudatában van annak, hogy le kell küzdenie bizonyos kísértéseket. Elsősorban a meg nem hallgatásra, az elítélésre való hajlamosságot. Küzdeni kell továbbá az ellen is, hogy a dialógus ne válják ún. langyos, liberális ma24