Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 1. szám - Szennay András: Hivők és nemhivők dialógusa felé
számára. Olykor azonban a két fényforrásból érkező fényhullámok mintha inter- ferálnának. Ez pedig hosszabb-rövidebb ideig bizonytalanságot, belső sötétséget eredményezhet. Az igazságot keresnünk kell, - és ez nehéz feladat. Hogy eredményesebb legyen e kereső munkánk, a másik ember, a dialógus partner segítségét is kérjük. S mivel az hasonló problémákkal küzködik, mi is felajánlhatjuk segítségünket. A hivő ember bizton reméli, hogy látása, tudása mindig mélyülni, gazdagodni fog, ha egyszersmind a hit és szeretet is erősödik benne. Számára a teljes igazság és a személyes szeretet: Krisztus. A dialógusnak igazságot kereső szelleme is Krisztust állítja elénk a partner személyében. Egyesek tán bizonyos aggályoskodásból, a rizikó vállalásának félelméből, mások viszont tunyaságból kerülik a párbeszédet. Amikor ezt teszik, kisebb-nagyobb mértékben, emberkerülőkké is válnak. A hivő ember a jelen történeti fázisban, üdvösségünk jelen órájában nem térhet ki az igazság közös keresésének - a dialógusban vállalt — útja elől. (Vö. ehhez még a Nemhivők Titkárságának 1968. aug. 28-án kiadott dokumentumában foglaltakat.) Kétségtelen, hogy az egyház, a keresztények számára itt ,,új szellemnek”, „új stílusnak” születését tapasztaljuk. Szemben állni azokkal, akik az Isten, a vallás és a kereszténységgel szemben kritikát, olykor kemény bírálatot gyakorolnak, sőt el is utasítják mindezt, - és nem kioktatni, nem kizárni, nem anatémát mondani: mindez új stílus az egyház életében. „Az egyház hálás lélekkel tapasztalja azt a sokféle segítséget, melyet akár mint közösség kap, akár egyes fiai kapnak bármely rendű és rangú embertől egyaránt. .. Mert nem csekély szolgálatot tesznek neki is mindazok, akik előbbre viszik az emberi közösséget a családi, a kulturális, a közgazdasági, valamint a politikai élet terén, akár nemzeti, akár nemzetközi síkon. Mi több, az egyház vallja, hogy sok hasznot merített és meríthet még ellenségeinek vagy üldözőinek támadásaiból is” (Gaudium et spes. 44.). Természetesen arról nem lehet kétségünk, hogy az ateizmust, mint ilyent, a hivő ember nem fogadhatja el. Viszont tud ez az új stílus helyesen megkülönböztetni: a pozitív humán értékek, mély emberi igazságok elismerését és ápolását, az ezek érdekében kifejtett munkát mindenkinél elismeri, helyesli és magáévá is teszi. A dialógus szelleme a józanság szellemét sem nélkülözi. E józanság helyesen ítél, amidőn megállapítja az áthidalhatatlannak tűnő elvi ellentéteket is. De ugyanez a józanság arra is figyelmeztet, hogy az ateizmus - annak különösen humanista formája - bár elfordul Istentől, de teljes mértékben igenli az embert. S ebben az igenlésben a hívők számára „követelő humanizmussá”, kihívássá válik: egészséges vetélkedésre szólít az ember érdekében. Hivő meggyőződésünk szerint az ember Isten felé mutató, Istenre beállított teremtmény. Ezért kell a keresztényeknek és ezért képesek is rá, hogy mindenkivel, mint testvérükkel működjenek közre, „hogy helyes módon épüljön fel a világ, amelyben mindannyian együtt élnek. Ez azonban nem valósulhat meg az őszinte és okos párbeszéd nélkül” (Gaudium et spes, 21.). Mivel pedig az egyházat, a keresztény hívőket ez a szellem élteti, azért ezt remélik, sőt el is várják az ateizmus képviselőitől is. Hivő keresztény és ateista között semmiféle diszkriminációnak nincs helye a dialógus gyakorlatában. Az emberi személy alapjogait és az emberi méltóságot semmibe venni sem hívőnek, sem ateistának nem állhat jogában (vö. Gaudium et spes, 21.). A dialógus szelleméről szólva pillanatra sem feledhetjük, hogy még csak a kezdő lépéseknél vagyunk. Hogy a párbeszéd még csak a forrás állapotában, az útkeresés fázisában van. A partnerek sok vonatkozásban igen messziről közelítenek egymás felé. S már ez a közeledési szándék is óriási eredményként könyvelhető el. Nincs még világos, egyértelmű közös szókincs, nincs még elégséges gyakorlat. Mégis, a dialógus azzal az előnyös kiindulóponttal rendelkezik, hogy abban nem 23
