Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 4. szám - FIGYELŐ - Radó Polikárp: "Sacramentarium Vaticanum"
előtt a szabadság szelleme- A rítusokat megállapítja ugyan, de csak általánosságban: ,.Kitárt kezekkel” kell végezni a könyörgéseket, az egész eukarisztikus imádságot, de hogy milyen magasra és milyen szélesre tárja ki kezeit, arról tudatosan egy szó sem esik. Ugyanígy vagyunk valamennyi rítussal: az egyéniségnek* tág teret enged. A szabadságnak ez a szelleme hozza magával, hogy az új rítus nagylelkű, nem méricskélő, pl. ha halottak napja, azaz nov. 2. vasárnapra esik, akkor most már nem kell azt áttenni a következő napra, hanem vasárnap lesz a Halottak napja és gyászmiséket mondanak. Hallatlan valami, ha a régi rubrikák világát idézzük. És mégis menynyire bölcs, hiszen világszerte hiába tették át hétfőre a Halottak napját, liturgia nélkül, de a hívek november 2-án ülték meg a halottak emlékezetét, a saját maguk, hogy úgy mondjuk, laikus liturgiájával. És hogyan illenek ehhez a naphoz, a halottak kultuszához általában az új ,,Sacramentarium” vadonatúj „halottas” miséi! Elektromos magas feszültségtől: a feltámadás hitétől izzanak. 7. Ez a nagylelkű szellem magával hozza azt, hogy bőven lehet válogatni: rítusok és misék és ünnepek között. Pl. július 5-én Zaccaria Antal pap ünnepén a misét lehet mondani vagy a „Lelkipásztorok communejából” vagy a „Nevelőkért” komponált imákból, vagy a „Szerzetesek miséjéből”, mert ő alapította a barnabiták rendjét. — A paptól függ, hogy a mise végén ünnepélyes, hármas tagolású áldást mond: nem a plébános, hanem a miséző pap tetszésére van bízva (az új misekönyv p. 495). Ugyanilyen áldás adható részint az Ige liturgiája bevégeztével, vagy a zsolozsma egy hó- rája után, vagy a szentségek ünnepélyes kiszolgáltatása végeztével. Ugyanígy nagyböjt idején a miséző pap tetszésére mondhatja vagy nem mondja a „nép felett* mondandó könyörgést (p. 507). - Persze ezzel a szabadsággal élni is kell. Az első püspöki Szinóduson Rómában hangoztatták, hogy tudatosan éljenek a papok a megadott liturgikus szabadsággal: „A papokat gondosan kell képezni, hogy kellő módon (debite) éljenek a szabadságukkal, amelyet az új rítusok és az új szabályok nekik juttatnak, bizonyos szövegeknek, gesztusoknak, cselekményeknek választásánál” (Notitae 1967. 366). Ugyanez a dokumentum még egy fontos elvet közöl: „Az egyenetlenség, különbözőség, amely ilyen eljárásból következik néha: nem mondható fegyelmezetlenségnek, szabadosságnak, kevésbé rendes eljárásnak. Épp ellenkezőleg: az illető törvényes szabadságával él, és ennek a lelkipásztori gyakorlatban nagy hatása van”. 8. Rá kell mutatnunk, mint nagy értékre, a már említett nagyszámú könyörgés (Oratio) teológiai mélységére. Bámulatos a gondolatoknak az a gazdagsága, amely a számtalan, teljesen új könyörgést eltölti. Részint régi liturgikus kódexekből vették át őket, részint a nem-római liturgiák imakincséből: az ó-gallikán, az ambrózián, valamint a vizigót liturgiából. Kétségtelen, hogy új kompozíciójú imaszövegeket is találunk. Teológiai mélységét mutatja meg nekünk pl. Mária Magdolna miséje (júl. 22). Kivételezett helyzetben van, mert Jézus őreá „bízta mindenkit megelőzve a húsvéti öröm meghirdetését”, és az ő példája szerint ugyancsak mi is „hirdetjük az élő Krisztust mindenkinek”. Nekünk pedig, akik a szent misztériumban ezen a napon résztveszünk, „Isten adja meg azt a ragaszkodó szeretetet, amelyet Magdolna Krisztusnak, tanítójának tanúsított”. - Valóságos ajándék a számos új hétköznapi (fe- riáiis) misének a szövege, amely rendelkezésünkre áll ádventben, a karácsonyi időben, így pl. csütörtökön Vízkereszt ünnepe előtt: „Isten, te néped számára Egyszülöttednek születése által csodálatosan megnyitottad a megváltás hatását: eként, add meg, kérünk, szolgáidnak az erős hitet, amíg a mennyei dicsőség megígért jutalmát elnyerhetjük”. 9. Ugyanez áll a szentmise áldozati énekéről, a prefációról. „Előszó” magyarul, hiszen ezt az ünnepi éneket egy dialógus előzi meg a pap és a nép között. De az egész áldozati ének maga is előszó, újjongó készület a szent titkok ünneplésére, hiszen a keresztények „királyi papi nemzedék”, ez a nép, amely hirdeti az Isten nagy jótetteit. Ezek a gondolatok az évközi vasárnapok nyolc új prefációjában tükröződnek legszebben. Pl. a II. vasárnapi pre- fáció elmondja nekünk az üdvösség misztériumát: Krisztus emberré válása és halála által az örök életet szerezte meg nekünk. - A III. üdvösségünknek azt a tényét ünnepli, hogy embermivoltunk miatt romlottunk meg, viszont Krisztusnak ember-mivolta tette lehetővé a megváltás tényét („unde perierant, inde salva- res”). - A IV. vasárnapi prefáció képeskönyvhöz hasonlít: szinte gyermeki egyszerűséggel mutatja meg a hívőknek a négy legkiemelkedőbb üdvözítő cselekedetet: Krisztus születése megújított mindent, bennünket új teremtményekké változtatott, szenvedése eltörölte vétkességünket, feltámadása megszerezte az örök élet lehetőségét, mennybemenetele pedig megnyitotta az odajuthatás kapuját. — Az V. prefáció a teremtésnek csodálatos himnusza: a középpont az ember, „aki alá rendelte az Isten az egész univerzumot és annak minden csodáját”. - A VI. prefáció az örökkévalóság húsvéti éneke, minden vasárnap egy kis húsvéti ünnep és ennek alapja a reménység. „Kezünkben van az örökkévalóságnak záloga!” - A VII. vasárnapi prefáció a megváltás dicsérete, Krisztus engedelmességének gyümölcse az, „akinek engedelmessége által az Isten ajándékait visszaadta nekünk”. - Az utolsó prefáció a Szentháromságot emeli ki, ennek hitében gyűlt össze a hívek serege. - Mindez csak halvány szemléltetése a roppant gondolat-tömegnek, amely ezekben az ünnepi énekekben rejlik. 253
