Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 1. szám - Szennay András: Hivők és nemhivők dialógusa felé
E dialógusnak szelleme nem engedi meg, hogy annak ürügyén a partnerek akár prédikációt, akár agitációt végezzenek. A közös és elválasztó gondolatokat, a kérdéseket és a válaszokat, ellenvetéseket és viszontválaszokat objektív szemléletben, higgadtan kell előadni. A dialógus olyan vállalkozás, melyben mindkét fél adhat egymásnak és kaphat is egymástód. Szellemileg-lelkileg gazdagodhatnak és már az első lépéseknél nagy eredményt is elkönyvelhetnek: az ember érdekében vállalt közös akciókat vállvetve végzik akkor is, ha tudják, hogy munkatársuk egyben szellemi ellenfelük is. Tudjuk, hogy a partner számos alapvető kérdésben másképp gondolkodik. A lojális klíma nélkül azonban az emberi életet gazdagító, az emberi személyt értékelő, a szabadon gondolkodó és döntő embert megbecsülő magatartás nélkül a párbeszéd el sem képzelhető. A dialógus szelleme: az igazság keresésének és a felismert, majd mind mélyebben elsajátított igazság megvallásának szelleme. Közösen keresni, kézt kézben tartva elmélyíteni alapvetően fontos emberi kérdésekben az igazságot, - ez feltétlenül szép és kívánatos feladat. S ha a dialógus kezdetén csupán néhány alapvető emberi igazság fűzné is egymáshoz a partnereket - gondolunk elsősorban az emberi személy értékének és méltóságának elismerésére - a párbeszéd máris közeledést és szelilemi-Jelki gazdagodást jelent számunkra. Hívők és ateisták dialógusában az igazság keresése és hűséges szolgálata mindig jelentős tényező. Értékmérő saját magunk és a partner szemében egyaránt. Úgy tekintünk ugyanis a partnerre, ahogyan az reánk, amidőn feltesszük a kérdést; hogyan szolgálja az általa felismert igazságot? S itt nem a befelé forduló magatartásról, a személyes „Credó”- nak biztonságáról és birtoklásáról van csupán szó. Nem, hanem a dialógusnak, a párbeszéd tényének és módozatainak igazságáról is. Indulhat-e ugyanis bármelyik fél a dialógusba úgy, hogy ne végezzen lelkiismeretvizsgálatot? Hogy ne gyakorolja a szóban és tettekben végzett tanúságtevést? Hogy ne gyakorolja a hallgatás, a meghallgatás művészetét? Kezdheti-e úgy a párbeszédet, hogy - akár csak a saját igazságáról is - már mindent kielégítően tud? Gondolhat-e arra, hogy nem fog semmi pozitívumot hallani, tanulni? A dialógust kezdő hivő emberek számára az igazság keresésének szelleme megköveteli, hogy hűségesek maradjunk Isten kinyilatkoztatott igazságához. E hűség azonban nem a ,,'beati possidentes” kényelmességét biztosítja. Nem, mivel soha nem birtokolhatjuk eléggé azr isteni igazságot, mivel soha nem fáradhatunk - minden szellemi-lelki képességünk latbavetésével - eléggé azon, hogy mind jobban elmélyedjünk abban. S ebben az igazságban akarunk a párbeszéd során is elmélyülni, ezt akarjuk jobban birtokba venni és ebből szeretnénk mások felé is mind többet felmutatni. Ez az igazság számunkra nem oly csillogó kincs, melyet el kellene rejtenünk, melyet páncélszekrényben lehetne őriznünk. S bár nem kétséges, hogy az „őrzés” feladata is reánk van bízva, ugyanakkor azonban minden újonnan megismert igazság is, érkezzék bár ez az ateista ember- és társadalomszemlélet, világnézés felől, jobban megvilágíthatja, elmélyítheti számunkra saját, hitben vallott igazságainkat. Semmi kétség nem férhet ahhoz, hogy az igazságba való mind mélyebb behatolásnál a dialógus mindkét fél számára komoly segítséget jelenthet. Már a kezdő lépéseknél is jól láthatjuk ezt, különösen, ha emlékezetünkbe idézzük elődeinknek olykor túl merev elzárkózását. Amidőn ugyanis abban a téves elképzelésben éltek pl. hogy a Biblia mindenfajta igazságban kellőképp eligazítja őket, e tévhit következtében azután elzárkóztak az „istentelenektől”. Ma e téren - ezt joggal és nyugodtan állíthatjuk - világosan látunk. E tisztultabb látáshoz pedig a másképp gondolkodókkal, másképp hívőkkel való mind intenzívebb érintkezés is feltétlenül hozzásegített. Az igazság keresésének során ugyanis az ember misztériuma és a világ titkai felé forduló hívők és nemhivők egyaránt vállalják a munka rájuk eső 21
