Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 1. szám - Szennay András: Hivők és nemhivők dialógusa felé
egyik felet sem. A párbeszéd történelmi jelentőségű feladat. Elhamarkodva ezért sem beszélni nem lehet, sem tenni így nem szabad. Arról sem feledkezhetünk el, hogy a közös értékek keresése, kiemelése, ha nem is domborítja feltétlenül ki, de agyon sem hallgathatja a jelfogásbeni különbséget. S bármennyire is találkozzék pl. a hivő és nemhivő a humanizmus eszményében, az ateista humanizmus helyett a hivő saját keresztény humanizmusát fogja követni. S természetesen ez fordítva is áll és érvényes lesz mindaddig, míg az istenhit és ateizmus lényegesen különbözni fognak egymástól. A hivő - bármily becsben tartja is az embert és a földi értékeket - mindezt mindig Isten alá fogja rendelni. Amire viszont eddig tán alig gondoltunk, azt már a dialógus kezdő lépéseinél mintegy felfedeztük: Istenbe vetett hitünk aláhúzza, sőt bennfoglaltan tartalmazza is az emberbe, annak nagyságába vetett hitet. Az ateizmus „kihívása” nyomán a dialógusnak már a kezdetén épp abban, ami első pillanatra szétválasztó erőnek tűnnék, a legerősebben összefűző gondolatot fedezhetjük fel. S ez a gondolat - újra csak a párbeszéd során - hasonlóképp „kihívás” lehet az ateisták felé is. Azért, mivel keresztény antro- pocentrizmusunk mind világosabban állítja a világ elé: az ember sokkal nagyobb, mintsem, hogy elég legyen önmaga számára. A dialógus szelleme Hívők és nemhivők párbeszéde történeti tényezők hatására és a reménység szellemében fogant. A „reménység elve” (Ernst Bloch kifejezése) nem ködösít, nem tusolja el a fennálló különbségeket, ellentéteket, de mindenképp reménykedő bizalommal vizsgálja azokat. Hívők és nemhivők dialógusát a zsinat óta az egyház is reménykedő optimizmussal szemléli s nagy chance-ként állítja az egész világ elé. A keresztények számára pedig oly „talentum” a párbeszéd, melyről el kell majd számolniuk Isten előtt. A dialógus szellemét az emberi személy megbecsülésének gondolata járja át. Azért ajánlja a zsinat a párbeszédet, mivel abban az emberi személy megmentésére és a társadalom megújítására lát kiváló utat és eszközt (Gaudium et spes, 3.). Erre, és semmiképp sem földi becsvágytól ösztönzött törekvések érvényesítésére. Egyetlen célunk csupán - valljuk a zsinattal -, hogy a krisztusi művet folytathassuk. „Krisztusnak munkáját, aki azért jött a világra, hogy tanúságot tegyen az igazságról; azért, hogy üdvözítsen, nem pedig, hogy elítéljen; azért, hogy szolgáljon, nem pedig, hogy neki szolgáljanak" (uo.). Ez természetesen eszébe kell, hogy juttassa a hívőknek: a dialógusban vállalt szerepük csakis akkor lesz hitelre méltó, ha a krisztusi elvekből és tettekből egyaránt minél többet tudnak majd felmutatni. Ha részvételük nem csupán a szavaknak, hanem az életnek beszédében is meg fog nyilatkozni. Mindehhez természetesen a reális tájékozódás a világban csakúgy szükséges, mint a krisztusi, mindenki felé forduló szeretet. Ezért „senkit sem zárunk ki a párbeszédből. Azokat sem, akik az emberi lélek csodálatos értékeit megbecsülik ugyan, de azok Teremtőjét nem ismerik el. Sőt még azokat sem, akik ellenfelei az egyháznak, és különféle módon támadják. Minthogy az Atyaisten mindennek kezdete és végső célja, valamennyien arra vagyunk hivatva, hogy testvérek legyünk. S éppen azért, ha már ugyanazon emberi és isteni hívás szólít mindnyájunkat, akkor erőszak és fondorkodás nélkül együttműködhetünk és együtt is kell működnünk, hogy igaz békében épüljön a világ” (Gaudium et spes 92). Erre a testvériségre gondolva, a dialógus sem félénk, sem pedig agresszív nem lehet. Ehelyett oly szellemről tanúskodik, mely valóban testvéri nyíltsággal tárulkozik ki a partner előtt. Amilyen biztos pozícióból szólnak az ateisták, épp oly bizakodó optimizmussal kell a hívőknek is megnyilatkozniuk. Mindkét fél ugyanis ugyanarra az egzisztenciális bázisra épít: a kérdező, töprengő emberek problémáira kíván feleletet adni. Létértelmező, biztos egzisztenciát nyújtó, munkakedvet, életkedvet élesztgető válaszokat. 20
