Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 4. szám - Szennay András: A teológus számvetése
(vö. Mt 12, 43-45). A reformálás, megújulás nem öncél, nem arra való, hogy újra csak önmagunkról, ,,jogainkról” beszéljünk, hogy véges emberi tudásunkat kínáljuk. S mindezt úgy tegyük, hogy Krisztus evangéliumáról alig essék szó. Jaj nekünk, ha nem az evangéliumot hirdetjük! - kell újra Pállal kiáltanunk (1 Kor 9, 16). S ez végső soron egyformán vonatkozik a Krisztus tanítását követni kívánó papra, világi hívőre, a „klerikus” vagy „laikus” teológusra. Nem vitás, hogy egyházunk életében az újabb időben jelentkező feszültséget mindenek előtt a teológia élte át. A legjobbaknak már jó néhány évtizede (sőt, a múlt században is) meg kellett állapítanunk, hogy egy „summába merevedett” teológia nem képes „felvenni a versenyt” az új világ, új idők követelte igényekkel. De még csak az evangéliumhoz való hűsége sem volt az ilyennek egyértelmű, hiszen egy konkrét kornak, társadalmi berendezkedésnek, egy bölcseleti irányzatnak fundamentumára épített. Abban a „zárt rendszerben”, melyben a teológia - és ennek nyomán vagy ezzel karöltve - egyházunk is élt, melybe már-már belemerevedett, sem a mindjobban megismert bibliai kinyilatkoztatást, sem a mind szélesebb horizontot feltáró bölcseleti, történeti gondolkodásnak, a természettudományoknak ismereteit, eredményeit nem lehetett „beskatulyázni”. A belső feszültség és feszítő erő lassan kibírhatatlanná kezdett válni. Mindennek láttán azonban az Isten üzenetében és a Lélek megújító erejében hívő teológusok nem nyugtalankodtak. Ellenkezőleg: új ígéretek, új termés és aratás reménye töltötte be a szíveket. A „rendszert” szétfeszítő bibliai üzenet ezerszínűsége, gazdagsága igen jól kiállja ma is az emberi egzisztenciális tapasztalásnak és igényeknek próbáját. A keresztény szabadság és felelősségtudat - melyről oly sokat és mélyen írt már egy Szent Pál - a mának teológiai munkássága nyomán kezdi egyre inkább nagykorúvá érlelni a hívők sokaságát. Az csak természetes, hogy a számvetés során arra is kell gondolnunk: „szűzföldeket” feltörni, az emberi új tapasztalás, a tudományok eredményeit, a társadalmi élet változásait figyelemmel kísérni, mindezt „bedolgozni”, - nem könnyű feladat. Épp ezért - mint minden tudományos munkának - a teológiai törekvéseknek is velejárója a tévedés lehetősége. Csak az nem tévedhet, aki nem gondolkodik, aki számára elég, ha „ismétel”. Viszont a tévedés nem feltétlenül az „újító”, az ugartörő munka velejárója. A „betűszerint ismétlők” is vétkezhetnek olykor súlyos mulasztással. Azzal, hogy szemüket-fülüket elzárják, hogy nem látják meg a kinyújtott kezeket, hallatlanra veszik a feléljük érkező kérdéseket. Felettük is - miként az újítók felett is - az evangélium fog ítéletet mondani: adtak-e az éhezőknek valódi ételt, nem éretlen, de nem is romlott, élvezhetetlen táplálékot? Vajon az a szándék vezette-e őket, hogy Krisztus örömhírét vigyék az emberek közé? Vagy tán csak saját örömüket, saját „kenyerüket” akarták biztosítani? Hogy gyötrődő, kétségbeesett, szomorú embereket látva, elmentek-e mellettük, mint a jerikói úton a pap a szenvedők láttán, - vagy pedig erőt, életet öntöttek-e az emberekbe? Vajon csak betűt, paragrafusokat, tételeket ismertek-e, oktattak-e és kívántak végrehajtani, vagy az élet igéit hírdették-e, az életre vezető tetteket cselekedték-e? Csak ismételtek tán, - süketen és vakon? Belső dialógus, konfliktusszituáció nélkül nincs reális tudományos munka, nincs valódi emberélet. Így mindez jelen van az egyház életében, a teológiai munkában is. A teológia „tudományában” is. Abban, mely - mint minden tudományos kutatás - elképzelhetetlen a szabadság légköre, szelleme nélkül. Az egyház története fájdalmas példákkal mutatja: amidőn újszerű - olykor nem mindenben helyes - gondolatokkal jelentkeztek a teológiában, amidőn új „módszert” kívántak alkalmazni, illetékesek gyakran nem a meglévő értékek kibontakoztatását segítették, hanem a teljes elhallgattatást követelték. Persze, mindenféle életrevaló gondolat, „földalatti mozgalom” örök törvénye, hogy reális szellemi értékeit előbb-utóbb napvilágra „dobja”. 231
