Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 4. szám - Szennay András: A teológus számvetése
időkben éli át az ember s az emberi közösség a legsúlyosabb kríziseket. Az egyiház és annak teológiája tehát - pozitíve fogalmazva - úgy teljesítheti küldetését, ha ezt a természetes s olykor „forradalmi” evolúciós folyamatot integrálja. Ha a „tavaszi szelek” fújása idején is a többre, az elmélyültebb, mert egyre inkább Krisztus felé mutató, feléje tartó életre készít fel. Ez a magatartás adhat erőt ahhoz is, hogy a mának kereszténye egyben „kritikus kereszténnyé” is váljék. Hogy - míg nem szűnő imádsággal fordulunk Isten felé - egyben felülvizsgálunk, korrigálunk, átalakítunk sokmindent, ami csak emberi. Hogy félreállítunk számos merev, ma már léleknélküli írott és gyakorlott formát és „lélekben meg igazságban” kívánunk az élő Istenre gondolni, ő-felé mutatni. Senki ne aggódjék - oly könnyen tesznek olykor ily kijelentést —, nem kiüresítése, felszámolása ez hitünknek, nem aláásása az egyház életének, hanem tisztukabbá, — ember csak félve mondhatja ki a szót -, istenibbé való formálása. Mindez nem felszínességhez, hanem bensőségesebbé váláshoz és egyben emberibb, mert lélekkel és szellemmel telített kereszténységhez vezet. Sok mindennek kell még a temetés és földbe vetés sorsára futnia, hogy valódi, új, krisztusibb élet születhessék e ,,halál” nyomán. Minden kor megteremti a maga arcát, új, fejletteb vonásait. Nem kíván az ifjú infantilis, a férfi gyermeki vonásokkal „dicsekedni”. Vagy már oly fáradtakká váltunk volna, hogy csak a „régi arccal”, egyfajta álarccá merevedett arccal tudnánk csupán egzisztálni? Természetesen ehhez az „új arculatot” viselő, a mában is „korszerű” egyházhoz, annak teológiájához hozzátartozik - tán jobban, mint bármi egyéb -, hogy saját korának „korszerű.” nyelvén fejezze ki mindazt, amit egyébként minden időben hirdetni hivatott. Aki napjaink teológiáját csak kissé is ismeri, annak tapasztalnia kell, hogy ez az új nyelvezet a szemünk láttára -születik. Természetesen ezt a folyamatot is - mint minden újnak születését - vajúdási fájdalmak, félelem és szorongás kíséri. De az „újszülöttből” valamit már valóban láthatunk. Tán mindenek előtt azt fedezhetjük fel, hogy ez az új nyelv, „új ének” Istenről és az örök titkok világáról sokkalta szerényebb, mint bizonyos „diadalmas szemlélet” nyelvezete volt. Nem akar vállalkozni arra — miként ezt bizonyos triumfalisztikus teológia tette —, hogy foglyul ejtse, az emberi fogalmak és vaslogika „börtönébe” zárja azt, akit szem nem látott, fül nem hallott, akihez csak a „merész hit szárnyain” tudunk egyre közelebb jutni. A mának teológiája tudatára ébred annak, hogy nem tarthat igényt abszolút-jellegre, hogy nem fogalmazhat meg semmit „tökéletes” definíciókban. S ha olykor vállalkozik is meghatározásra, tudja, -hogy egy újabb, tartalmasabb, mélyebb definíció felé tart csupán. Mert a „kimerithetetlent” soha nem lehet hiánytalanul meghatározni, másoknak mintegy „kimérni”. Természetesen a mának teológusa, miként minden hívő ember, épp oly igazságot éhező-szomjazó módon fordul Isten kinyilatkoztatása felé, mint azt a hívők minden korban tették. Egyszersmind azonban egyre inkább tudatára ébred annak, hogy saját kifejezései, magyarázatai épp oly múlandók, korrigálást vagy kiegészítést igénylők, mint pl. még az alig -néhány évtizede elhangzott „hivatalos” egyházi bibliamagyarázatnak ma már túlhaladott kijelentései. Az „őrzés", régi „nagy idők” tudósainak tiszteletben tartása, az időtálló értékek továbbadása, - mindez a múltja felől a jövőt előkészítő közösségnek, a hívők közösségének is komoly feladata. De: aki csakis ősei múltjából élne, aki az elődök által megvetett ágyon kívánna „hősi időkről” álmodva elpihenni, az máris életképtelenné vált. A mának hívő embere és teológusa - úgy tűnik - épp azért igazolja, hogy életképes, mivel hitében egyre tudatosabban fordul a még előtte álló, a „mindig nagyobb”, adekvát módon kifejezhetetlen szent Titok felé. Isten a magabiztosaknak, a „tudóknak” ellenáll, - a hívő tudásukban is alázatosaknak, szerényeknek azonban életet ígér és biztosít. Komoly veszélyeket sem szabad szem elől tévesztenie a számot vető teológusnak. 229
