Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)

1970 / 1. szám - Szennay András: Hivők és nemhivők dialógusa felé

azután, ha - miután „jól megmondta véleményét” - hátat fordít a másiknak. Sem hivő, sem ateista nem jogosult arra, hogy gyakorló praxisához készítsen mondvacsinált „jelszavakat”, értelmetlen érveket. Nem, ehelyett a felismert és elismert igazság mind mélyebb elsajátításán, élettéalakításán kell fáradoznia. Döntő feltétele ez annak, hogy bárki is dialógusba bocsátkozhassák.

Természetesen a dialógus gyakorlata azt is igényli, hogy a saját meggyőződésünkben való elmélyülés mellett kellőképp ismerjük a másik fél tanításának lényegét. Ezért a párbeszéd során kellőképp figyelnünk kell arra, amiit a partner számunkra mondani óhajt. Ne riasszon el senkit, hogy a kölcsönös ismeretszerzési, tanulási folyamat során alapvető eltéréseket kell meghallanunk és olvasnunk, amidőn a partner gondolataira ügyelünk. Ha nem vennők nagyon komolyan, amit így megismerünk, ha nem foglalkoznánk mind behatóbban azzal, akkor figyelmünket már aligha a partner valódi arca, inkább a saját magunk által elképzelt torzója felé fordíthatjuk csupán. Így történhetne meg az, amiről fentebb szóltunk: minden ateista csakis valamiféle babona képviselőjével, - és minden hivő csakis az „antikrisztus szolgájával”, találkozhatnék a dialógusban. Ezen az úton már a kezdet kezdetén megrekedne a párbeszéd. Nevetségessé vagy sértődések forrásává válnék.

Mindezzel szorosan összefügg az is, hogy a partnert nem szabad - már a párbeszéd kezdete előtt — semmiféle előre elkészített sémába belekényszeríteni. Ezen az úton egyik fél számára sem állna nyitva az út, hogy pozitív értékeit feltárja. Ehelyett szüntelenül csak védekezésre, magyarázkodásra kényszerülne. Amíg egy ateista nem lenne képes többet a hívőnek mondani, mint azt, hogy a „haladás ellensége”, vagy épp a „kapitalizmus szolgája”, - a hivő pedig nem emlegetne mást az ateistáról, mint azt, hogy „az ördög ügyének képviselője”, hogy „istentelen ember”, addig a dialógusról, annak még elkezdéséről sem eshet szó. Mélyen látta ezt már Aquinói Szent Tamás is, amidőn figyelmeztetett: „Az ember bizonyos felfogások elfogadásánál vagy elutasításánál ne engedje magát sem a benne feltámadó vonzódástól, sem edig a gyűlölettől vezettetni, hanem csakis az igazság bizonyosságától... Mindenképpen helyesebb szeretni mindkét embert, tehát azt is, akinek véleményét követjük és azt is, akiét elutasítjuk. Mindkettő ugyanis azon fáradozott, hogy keresse az igazságot és mindkettő minket is segített a feladat elvégzésénél”. (In Metaphysicorum XII. 9.)

Az ilyen törekvésektől elindított dialógus - anélkül, hogy téves szünkretizmus- hoz, Keveredéshez vezetne, - valóban azt célozza és segíti elő, hogy felfedezzük a partner értékeit, sőt közös értékeket is meg tudjunk majd látni. Hány és hány hivő és ateista él egymás mellett s tán soha komolyan nem gondol rá, hogy mennyi alapvető érték, szellemi, lelki kincs fűzi egymáshoz őket. XXIII. János pápának tán egyik legnagyobb érdeme, hogy épp a közös értékek felé fordulást szorgalmazta „a két nagy tábor” képviselői számára.

A „Pacem in terris” enciklikának megjelenése után néhány napra írta le Jules Mo eh „Egy ateista megjegyzései”-t. Többek között így nyilatkozott: „Szabad tán egy hitetlennek is, oly sok más után, leírni, hogy mennyire fellelkesítette őt az enciklika olvasása.. . E dokumentum elsőrendű a maga nemességében, amidőn az egyetemes emberiség felé fordul, s oly vezérfonalat nyújt át, amelyet egyetlen szocialista, kommunista vagy radikális sem bírálhat, nem utasíthat el anélkül, hogy ezzel egyszersmind önmagát ne bírálná, ne utasítaná el. (Midi Libre, 1963. ápr. 24.)

Lehet-e kétségünk afelől, hogy hívők és ateisták, amidőn a dialógus felé vezető útra lépnek, az emberiségért, annak közös ügyéért kívánnak dolgozni. Már az első tájékozódó és bátortalan lépések után is szemük előtt lebeg a cél: nem csupán beszélgetni, írni kívánnak a dialógusról, hanem az élet minden fórumán végezni is kívánják azt. Természetesen semmiféle utópisztikus szemlélet nem vezetheti

19