Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 4. szám - Szennay András: A teológus számvetése
hívő” útján tovább. Azon, melyen az elvont teóriákban vagy kegyes szólamokban jelentkező Isten számára alig vagy egyáltalán nem is akad hely. Következésképp: ahol nem kell, de már nem is lehet efelé a „formulákba merevedett” Isten felé valamit felmutatni. Tudjuk, itt most kissé „élezzük” a helyzetet s a problémát. De azt sem vehetjük tudatlanra, hogy egyre inkább szekularizálódó világunkban milliók gondolatait, magatartását ismertettük. Lehet-e, szabad-e minderre gondolva a számvetést elodáznunk? Ha pedig végezni akarjuk, nem kell-e önmagunk és mások felé is nyíltan elmondanunk, amit egy valóban mélyen hívő hajdani ateista így fogalmazott meg: „Ne a tradíció „hatalma" kényszerítse ránk a hitet és ne is az a szorongás, mely számos régi megmerevedett gondolat és életstílus feladásától olykor visszatart. De még csak ne is az az önzéstől nem ment szemlélet, hogy „megmentsem a lelkemet”. Hinni kell, mégpedig arra a bázisra építve, hogy a saját és embertestvéreim sorsa Isten életébe van „beágyazva”. S ha ezt a „konvertitát” egyesek tán homályos kijelentésekkel jelentkező, esetleg lelkendező embernek tartanák, akkor tán többet mondhat számukra a higgadtan mérlegeld, az érvek súlyát ugyancsak értékelő fizikusnak, Pascual ]ordan-nak szava: „Napjainkban a hitetlenség már épp oly merészség, mint a hit”. Vagy gondolhatunk Teilhard de Chardin-ve., aki figyelmeztet: Istenhez nem feltétlenül „bizonyítékokkal” fogunk közelebb kerülni; továbbá: Isten misztériuma annál mélyebben világít majd életünkben, minél mélyebben hatol be a tudomány az élet, a világ titkaiba. Amit itt röviden elmondtunk, arra ma sajnos még sokan nem gondolnak. S tán épp ebben gyökerez a hitnek az a „drámai szituációja”, melyről VI. Pál pápánk szólt. Ügy véljük, a problémák gyökerét nem annyira Isten „körül”, még kevésbé őbenne, esetleg létének bizonyításában, hanem magunkban, a mi feladataink körül, azok végzése vagy épp el nem végzése körül kell keresnünk. Az egyházat emberek alkotják, az egyház teológiája —, ha az isteni szóban gyökerez is - emberek munkáját tükrözi. Ezért csak természetes, ha mi is átéljük az emberiség jelenkori vajúdását, kri- zisszituációját. Az lenne épp megdöbbentő, ha e krízis megkímélné sorainkat. Mert ebben az esetben „idegen test” lennénk, száradó ág az emberiség fáján. Tudjuk, a mának embere rendkívül dinamikus történeti fázisban él. Szinte mérhetetlen gyorsasággal és mértékben gyarapodott ismeretekben, tapasztalatokban. Forra- dami szelek fújnak világszerte az ifjúság soraiban; forradalmi lázongás jelentkezik itt is, ott is a régi szellemű és stílusú tekintély ellen. Elképzelhetetlen „csoda” lenne, ha ez a forradalmi légkör ne éreztetné hatását a mi sorainkban is. Hiszen a feltörekvő generáció soraiból regrutálódik a mi fiatalságunk is. Az egyház és a teológusok ifjú nemzedéke. Azok, akik az egyház holnapját hivatottak előkészíteni, sőt, majd munkálni is. Azok, akik teológiai elmélyülésük során is „forradalmi” jelentőségű problémákat látnak meg, s megoldásokat követelnek. Abban a munkájukban jelentkeznek ily kérdések, mely ugyan isteni kinyilatkoztatásra épít, de nem a kinyilatkoztatás. Azok lelkében, kik nem szemellenzővel kívánnak járni az életben s van szívük és fülük, hogy meghallják a feléjük érkező kérdéseket. S hogy meghallva azokat, korrekt, becsületes, a tudományok mai eredményeit, a tudományosság mai követelményeit szem előtt tartó válaszokat keressenek azokra. - Csodálható-e, megakadályozható-e - csak e néhány vázlatos gondolatra ügyelve -, hogy egy tavaszi vihar lerázza az elsárgult, elszáradt leveleket a teológiának s egyházunk életének megifjodni kívánó fájáról? Mit kell hát tennünk? - „Csak” imádkozni s így várni a vihar elmúlását? Minden bizonnyal ezt is tennünk kell és napjaink nagy imádkozóit kérlelnünk, hogy még többet és még jobban imádkozzanak. De mit tegyünk mi? Az Isten ügyéről szólni kívánó, azt hitelreméltóan közvetíteni hivatott teológusok? Azok, kik mindannyian felelősek vagyunk azért, hogy ha az Emberfia ma érkeznék a földre, hitet találjon itten (vö. Lk 18, 8). A negative megfogalmazott válasz tán érthetőbb és egyszerűbb: ne engedjük, hogy pánik-hangulat kerítsen hatalmába. Ne akarjuk mindjárt eloldani a mentőcsónakot, hogy a kis lélekvesztőn kiki a maga lelkét mentse csupán. Nem feledhetjük: az általános evolúció törvénye, a több, magasabb színtű élet felé fejlődés törvénye alól nem vonhatjuk ki önmagunkat. S - hála a tudományok eredményeinek - egyre világosabban látjuk, hogy egy-egy fejlődési fázis határán, az ún. átmeneti 228
