Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 4. szám - Szennay András: A teológus számvetése
az emberek között. . . Miért látszanak meseszerűnek azok az idők, melyben még a pékek és kárpitosok is, magánemberek és művészlelkek egyforma szenvedélyességgel tárgyalták a piactereken és fogadókban a megtestesülés és kegyelem kérdéseit?” (VI. Celesztin pápa Levelei az emberekhez. - A hittudósokhoz.) Nos - úgy tűnik -, ezek az idők ma egyáltalán nem „meseszerűek”. Igaz, az új „izgató” témák felváltották a régieket, de jelen vannak életünkben. Sőt, nyugodtan mondhatjuk: a közösség, a társadalom, az emberiség életében. Természetesen az „új helyzet” nem ölünkbe hullott ajándékként jelentkezett. Feszültségekkel, kríziskiváltó tényezőkkel terhelten van jelen életünkben. Feladatok egész sorát kellett és még többet majd ezután teljesíteni. De elérkezett végre a „tem- pus acceptabile”, a megfelelő idő, melyben sok mindent meg kell fontolnunk, újra át kell gondolnunk. Bírálatot és önbírálatot kell tartanunk múlt és jelen fölött. Megköveteli mindezt nem csupán a nagykorúvá válni kezdő emberhez méltó és illő hit, hanem a „kívülállók” tömegei is. A nemhívők is, akik ma félreérthetetlen érdeklődéssel tekintenek az egyház és a teológiája felé. Igaz, már eleve kijelenthetjük: a felelőtlen kritikát és „szőrszálhasogatást”, az elvből mindent megkérdőjelező és megváltoztatni kívánó magatartást, - mindezt félreállíthatjuk. De nem adhatjuk fel a számvetés jogát, nem háríthatjuk el annak kötelességét. Ha valaha, hát ma nem, amidőn valóban problematikussá vált sok minden. Tetszik-e vagy sem, ilyenné vált s keresni kell, hogy miért? Azért-e, mert a mának embere gőgös és elutasít minden „régit”, - vagy tán inkább azért, mivel őszintébb és tisztább hitre vágyik, valóban „Isten gyermekeinek szabadságát” igényli. E szabadság érdekében pedig le tud mondani számos megmerevedett, esetleg paragrafusok börtönébe zárt „hagyományról”, szokásról. Vissza tud és akar is utasítani számos, egy-egy történeti konstellációban indokolt, de azóta túlhaladott, csupán emberi tekintély által „szentesített”, olykor már- már bűnösen manipulált tényezőt, berendezkedési „emléktárgyat”. Olyant, melyet tán „Isten tekintélyére” hivatkozva szólítottak életbe csupán azért, hogy emberi célokat, biztonságot, hatalmat, monopóliumot biztosítsanak általa. Mert - miként G. 'Wetter 1969-es budapesti előadásán is hangoztatta - vallási téren is sor került sorainkban bizonyos merevítő vagy már megmerevedett „ideológia” kialakítására. Ennek nyomán pedig hibás szemlélethez, értékeléshez jutottak el sokan. Tán azért, mivel érdekük fűződött bizonyos „hagyományokhoz”. Ezért vált egyházunk már-már képtelenné arra, hogy az életadta feladatokkal megbirkózzék. Ezért kellett az egyház teológusainak, sőt, magának a hivatalos egyháznak is a 2. vatikáni zsinaton számvetést tartania. Ezért volt oly égetően szükséges, hogy megvizsgálják az egyház — és a teológia — helyzetét, feladatait a mai világban. Ahhoz nem férhet kétség, hogy e vizsgálódás nem „lezárt”, hogy további feladatok elé állítja egyházunkat s annak teológiáját. Persze, a problémák jelentkezését, a megoldási kísérleteket „hideg fővel” csak kevesek képesek felismerni és mérlegelni. Érthető tehát, ha olykor bizonyos zűrzavart tapasztalhatunk köreinkben. E tényből azután a legváltozatosabb következtetéseket vonják le csoportok és egyesek. Ezért is látszik indokoltnak, hogy számvetést nem csak lehet, de kell is tartanunk. Mi is történik? - ezt a kérdést halljuk itt is, ott is. Erre figyelünk fel sorainkon belül, de erre ügyelnek sokan azokon kívül is. Számvetést végez ma az egyház feje, a pápa csakúgy, mint annak tagjai. A pápai kijelentések igyekeznek a kívánatos egyensúlyt fenntartani, de reálisan szólnak „korunk vallási drámájáról” is. Konfliktusokkal terhelt dráma ez, hol az egyik szereplő Isten létét vonja már kétségbe, a másik egyenesen halálát hirdeti, a harmadik „Godot”-ra vár, a negyedik viszont változatlanul az élő Istennel tart. S bármennyire is hasson a szakirodalomban nem jártas hívő fülének blaszfémikusan az Isten „haláláról” szóló híradás, e megrázó hír mögött ott a követelő felszólítás: hogyan lehet ma a kétezeréves örömhírt továbbadnunk, hogyan kell az „élő Istenről” hitelreméltóan kortársaink előtt tanúságot tennünk?! Mily nyelvet, szavakat használjunk, hogy kortársaink „látván lássanak és hallván halljanak”? Hogy egyáltalán odafigyeljenek szavunkra. Hogy esetleg csipkés karinget látva, ún. „papos beszédet” hallva - tán némi tisztelettel vegyes csodálkozással - ne azt gondolják: ennek az embernek ezt kell úgyis mondania, ezért „fizetik”, hogy olykor erről is\ halljunk. S utána - miként Szent Pál hallgatói az Areopágon - arréb álljanak, mondván: majd máskor újra meghallgatunk. S kiki megy a maga „hitetlenül 227
