Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 4. szám - Sólymos Szilveszter: Az eukarisztia liturgiája
A rendelés igéivel az ima csúcspontját éri el, de nem izoláltan. A rendelést nem lehet elválasztani sem a megelőző epiklézistől, sem az utána következő anamnézistöl. Bár a beszéd narratív marad, az utolsó vacsorán történtek vannak meghirdetve, szentségi hatékonysággal mindez valósággá is lesz. - A rendeléshez, mint az eukarisztikus ima gerincéhez, .szorosan hozzátartozik az „emlékezés” és „felajánlás” gondolata, mint második csúcs. Az Űr meghagyása szerint cselekedve az ő emlékezetét ünnepeljük, emlékét ülve aktualizáljuk halálát és föltámadását és fölajánljuk az Atyának mint az egész Egyház áldozatát. Az úrfelmutatásra következő akklamáció a közösség leikéből feltörő rezonancia: Halálodat hirdetjük Urunk és hittel valljuk föltámadásodat, amíg el nem jössz! A következő szakaszokban, elcsituló hullámzással, az ember megszentelése következik. Krisztus áldozata nemcsak elvont „emlékezés”, hanem valóságos jelenlétével hatni is akar. A jelenlét kommunio-ra hív, áldozásra; azoknak megszentelésére, akik résztvesznek az ünneplésen. Az Egyház közbenjárása, az áldozat hatékonysága nem áll meg csupán azoknál, akik áldoznak, ill. az ünneplésben résztvesznek. Az egész Egyház érintve van, sőt minden ember, hiszen potenciálisan minden ember az Egyházhoz tartozik, meg van híva az üdvösségre. Ezek a gondolatok kapnak helyet a ritmus leszálló ágában egészen a befejezésig. Végül, ahol a beszéd megnyugodni látszik, ott újra nagy lendületet vesz az isten- dicsőítés fináléjában. Az egész imabeszéd minden részében hálaadás volt. Többször alakult, formálódott azonban, hogy teljes gazdagságát kifejtse. Mint a kezdeti hangsúly, úgy a végső is tisztán csendül fel a doxologiában, mely így a prefáció megfelelője lesz. Az egész ima mintegy parabolikus jelleget nyer: Krisztus által jön minden áldás az Atyától a világra, - őáltala száll minden hálaadás az Atyához a Szentlélek- ben. Ezt ratifikálja, hagyja jóvá a hívő nép ünnepélyesen a maga Amen-jével, mely a szentmisében a nép legfontosabb felelete; ennek kellene legharsogóbb módon feltörni a szívekből. Kibővítésén gondolkozni kellene. A nép hármas bekapcsolódása az eukarisztikus imába mindig annak kiemelkedő ritmusánál van: Szent vagy... Halálodat hirdetjük Urunk... Amen. Ezek által teszi magáévá az összegyűlt közösség az eukarisztiát bemutató pap szándékát, ebben ad visszhangot neki. Az eukarisztikus imák mögött rejlő, bennük élő logikát a maga egészében éppúgy nem lehet kifejezni, mint ahogy pl. reménytelen dolog egy Mozart szimfóniának maradéktalan magyarázata. Itt sem csupán többé-kevésbé hagyományos ismeretek tudatosításáról van szó, hanem elsősorban élő, kollektív cselekedetről, szentségi poézisről, melynek keretében a hívő közösség beáll a megváltás misztériumába. Még néhány teológiai megjegyzés i. Mint említettük, az eukarisztia szó hálaadást jelent. A „hálaadás” azonban csak félig adja vissza annak igazi értelmét, ha azon csupán bizonyos szubjektív, érzelmi hálaadást értünk. A biblia és az ősegyház a hálaadást inkább objektív értelemben veszi, mint visszaverődést, feleletet a kegyelem által végbevitt aktusra. Az eukarisztia = hálaadás Isten nagy tetteinek csodálatából fakadó és arra rádöbbentő dicséret, Isten áldása is. Nem annyira passzivitást jelent, mint aktív befogadást. Megköszönni a liturgiában annyit jelent, mint Isten nagy jótéteményeire emlékezni és ezért őt áldani. A hálaadás értelmének ezt a mélyebb felismerését megerősítik a zsidó ima-hagyományok. A mi eukarisztikus imáink egész stílusa a zsidó ételáldásokban gyökerezik (berakóth), különösen is az évenként ismétlődő rituális húsvéti lakomában. Krisztus az utolsó vacsorát ennek a zsidó liturgikus lakomának keretében végezte. Az itt elhangzott ima, berakóth, bálaadást jelentett a teremtés 223
