Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 4. szám - Sólymos Szilveszter: Az eukarisztia liturgiája
és megmentés művéért és ezzel együtt az egész teremtést Istennek szentelték. Az áldás, amellyel az ember Istenhez fordult hálával, közöttük kommunio-t, egyesülést hozott létre, és az embert egész létében érintette. Figyeljük meg, hogy már az ún. Római kánon magyar szövege is ebben az értelemben lordította a rendelés történetében a „gratias ágens, benedixit” kifejezést: „hálát adva áldást mondott”. A magyarban szinte az „áldás” szó fejezi ki az eukarisztia gondolatát. A mi „áldásunkra” - amivel Istent áldjuk ijótéteményeiért, - ő „megáldja” a mi adományainkat, kenyerünket és borunkat, önmagát nyújtva bennük. A hálaadás szó a magyarban különben sokatmondó; mi nemcsak mondjuk a hálát, hanem adunk is. Az életünk kell hogy a hála legyen arra, amit kaptunk. 2. A Szentlélek kiemelt szerepe. A Szentlélek lehívása, leesdése (epiklézis) szerepelt ugyan a Római kánonban is (a Qam oblationem és a Supplices szakaszokban), de a Szentlélek maga nem volt megnevezve a szövegekben. Ezt keleti testvéreink nehezményezték is. - Az új eukarisztikus imákban most mindegyikben kifejezetten említve van a Szentlélek, mégpedig mind a rendelés előtti epiklézisben: a Szentlélek lehívása az áldozat anyagára, - mind pedig az áldozás előttiben: a Szentlélek lehívása a közösségre, mielőtt az egyházi test megáldozik a szentségi testtel. - így határozottabban jut kifejezésre, hogy Krisztus az ő főpapi tevékenységét a Szentiélekben fejti ki mind az átváltoztatás, mind az áldozás hatékonysága tételében. 3. „íme hitünk szent titka!” A liturgitörténet tud ugyan a rendelés igéi után a nép Amen-nel történő bekapcsolódásáról, a jelenlegi megoldás, bár szellemében ősi, formájában mégis új. A „mysterium fidei” kifejezésben a misztérium szó lefordítása okoz problémát. A „titok” sajnos sovány és keveset mondó kifejezés. Itt elsősorban nem az Oltáriszentség titkának, a szentségi jelenlétnek megvallásáról van szó, amint ezt a nép válasza is mutatja a három közül bármelyik formában. Az eukarisztia misztériumában Krisztus egész megváltói müvét: halálát és föltámadását hirdetjük Szent Pál meghagyása szerint, amíg csak Krisztus újra el nem jön (1 Kor 11,26). Az eukarisztia ugyanis megváltásunk foglalata, szentségi összesűrítése. 4. A nép három, de lényegében hasonló akklamációjához még két gyakorlati megjegyzés. Az egyik vád: stílustörtést jelentenek, mert a kánon egész hangvételétől eltérően nem az Atyához vannak irányítva, hanem Krisztushoz. - Igaz ugyan, de ily módon a hívőknek ez a spontán jellegű, Krisztushoz intézett kitörő felkiáltása nagyon sokat nyer közvetlenségben (hasonlót tapasztalunk máshol is a misében, pl. az Agnus Dei-ben). Mások logikátlansággal és kapkodással vádolják ezen a ponton a liturgiát. Kezdetben volt az úrfelmutatás után a hívek buzgó akklamációja, - mondják (Ó édes Jézus, ó kegyes Jézus, ó irgalmas Jézus, imádlak lelkem mélyéből stb . ..). Ezt eltöröltük és jött a szent csend. Most. megint visszahoztuk a nép imáját ugyanarra a helyre. Miért e kapkodás? - Válasz: a kérdést fejlődésében kell nézni és akkor megokoltak lesznek a változások. A sok helyen szokásban volt „Ó édes Jézus...” ima szubjektív hangjával, individualista stílusával valóban nem illett az eukarisztia közösségi ünneplésébe. Míg a pap csendben mondta a kánont, megfelelőbbnek látszott egy kis szent csendet tartani, hogy a hívek tudatosítsák: itt kell magukat felajánlani Krisztussal az Atyának. Miután most hangosan hallják az ezeket a gondolatokat tartalmazó imákat, kevésbé van szükség szent csendre. Vegyük észre, hogy az új akklamációk tartalmi mondanivalója elsősorban nem az egyéni hódolat a szentségi Jézus előtt. Ezért sem lenne azok szerepe olyan szentségi énekkel pótolható, amelyek egyoldalúan a szentségi jelenlétet hangsúlyozzák. Ezekben az akklamációkban olyan szempontokról van szó, amelyek szentségi énekeinkben sajnos nem találhatók meg. Azonkívül az akklamá- cióknak - az énektől eltérő - sajátos volta új színt ad a közöségi megnyilatkozásoknak. 224
