Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 4. szám - Szabó József: A strukturalizmus és a keresztény hit értelmezése (II.)
le. Ebben az esetben már nem kell számon tartani a történelem adottságait és nem kell konkrét antropológia megvalósítására törekedni. A valóság axiómatizálására törekszenek: a világot algebrai formulákká fokozzák le. Így természetesen semmivé foszlik mindaz, ami bizonytalan és kétértelmű az emberi valóságban; a szándékok és a jelentések, a szellemi magatartások és azok az ellentmondások, amelyekből nem találnak kiutat a látszólag bizonytalan szellemek - mindezek nem jönnek számításba, hiszen minden igazság lényegét eleve birtokolják már az emberi öntudat felébredése előtt” [43]. Az új nominalizmus lényegében ismeretelméleti agnoszticizmus. Bármilyen zseniális meglátásokhoz vezet is a jelek, kommunikációk, kultúrák struktúráinak leírása - ha a módszerből ideológia, történelem- és életszemlélet lesz, torz egyoldalúsága és alapvető nihilizmusa elijeszti a humanistákat. Álljon itt példának Lévi-Strauss egyik végkövetkeztetése, amely Teilhard de Ghardin optimista szemléletének éppen az ellenpólusa: ,,A világ az ember nélkül kezdődött és nélküle ér véget. Az intézmények, az erkölcsök, a szokások, amelyeket egész életem során lajstromba vettem és igyekeztem megérteni: egy múló alkotás virágai; magához az alkotáshoz viszonyítva semmi értelmük sincs, hacsak az nem, hogy lehetővé tették az emberiségnek azt, hogy eljátssza szerepét. ... Az ember maga is úgy jelenik meg, mint egy gép - talán tökéletesebb, mint a többi azon dolgozik, hogy az őseredeti rendet lebontsa és a hatalmasan szervezett anyagot az egyre nagyobb tehetetlenség felé taszítsa: ez az inercia egy napon majd véglegesül. . . . Antropológia helyett inkább ,antropológiát’ kellene mondani: ez annak a tudománynak a neve, amely az említett bomlási folyamatnak legmagasabb megnyilatkozásait tanulmányozza” [44]. A keresztény gondolkodó tehát főleg két probléma-kör területén találkozik a strukturalistákkal: 1. az exegózis és a dogmafejlődés alapvető kérdéseméi, általában: a keresztény hit értelmezésénél. A strukturalista módszer új szempontokat nyújt az írások értelmezéséhez. Ha az exegéta veszi magának azt a fáradtságot, hogy a strukturalista alaposságával megállapítsa a szent szöveg „kódjait”, pontosabban meghatározhatja az elemzett elbeszélés „műfaját” és mély jelentését. Egyébként egyes strukturalisták (pl. R. Barthes) újabb kutatásai arra késztetik az exe- gétákat, hogy részben felülvizsgálják az ún. „irodalmi műfajok” elméletét, pontosabban: óvatosak legyenek annak alkalmazásában (a kontextus, a szentpáli vagy jánosi „corpus”, az irodalmi „modellek” kérdése újabban eléggé vitatott). A strukturalista elemzés az exegézisben még a kezdet-kezdetén van, de máris szép eredményeket mutat fel. Természetesen, óvakodni kell az egyoldalú „szinkronizmustól”: az élő beszéd, a kommunikáció eseménye, a tradíció összefüggésében kell keresni a mélyebb jelentést. - 2. Sokkal vitathatóbb a strukturalista ideológia a benne- foglalt ismeretelméleti agnoszticizmussal és anti-humanizmussal. Az új nominalizmus vagy „pozitivizmus” nemcsak a keresztény gondolkodók bírálatát váltotta ki, hanem a marxistákét és az ateista Sartre-ét is. A strukturalista ideológiával egybekapcsolt filozófiai opciók, posztulátumok cáfolatát a filozófiának kell elvégeznie. Az a filozófia, amely a „teljes tapasztalatot” figyelembe veszi és elemzi, ahogy ezt Bergson követelte, már a nyelvi tények, a beszéd leírásánál is kiegészíti a szinkronista módszer egyoldalúságait. (Az újabb nyelvészet, N. Chomsky iskolája, maga is segít a korrekciókban.) De főleg az emberi valóság és a történelem értelmezésében kell kijavítanunk a szabad személyt és annak teremtő tevékenységét leredukáló objekti- vizmust és ahisztoricizmust. A keresztény kinyilatkoztatás értelmezése részét képezi annak a nagy kérdéskomplexumnak, amelyet más-más oldalakról a strukturalista nyelvészet és etnológia, a pszichoanalízis és a különböző humán tudományok akarnak megvilágítani: az egységes emberi „nyelv” (a szó legtágabb értelmében) problematikájának. A katolikus gondolkodó nem hagyhatja figyelmen kívül az élő Egyház „hermeneutikai” 212
