Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 4. szám - Szabó József: A strukturalizmus és a keresztény hit értelmezése (II.)
hanem van az írás (az Ószövetség) és van az Bseimény (Krisztus eljövetele és az Istenország igehirdetése). Pontosan a krisztusi esemény újsága változtatja át a zsidó írásokat „régivé”, „elavulttá” (az atyák szójátéka szerint: antiquum Testamentum = antiquatum). A hermeneutikai probléma azért merül fel, mivel az Újszövetség nem törli el egyszerűen az Ószövetséget (nem egyszerűen annak a helyébe lép), hanem úgy teszi azt elavulttá, hogy beteljesíti: a betűt szellemmé változtatja, a vizet borrá. Más szóval: a keresztény Tény új jelentést ad a régi írásoknak is. Az ószövetségi történet „betűjének” mély értelmét = szellemi jelentését az Evangélium világítja meg. Azért van tehát hermeneutika a keresztény érában - hangsúlyozza Ricour -, mivel a kerigma a régi írások újraolvasása (értelmezése) [26]. Az első apostoli prédikációban (Apostolok Cselekedetei) állandó a hivatkozás az Írásokra: a hithirdető azt bizonyítja, hogy Jézus élete, halála és feltámadása az ószövetségi próféciákat „teljesíti be”. 2. Ricoeur szerint a keresztény hermeneutika második fázisának gyökerei is Szent Pálhoz nyúlnak vissza, jóllehet az „egzisztenciális értelmezés” csak a legújabb időkben, nevezetesen Bultmann teológiájában bontakozott ki teljesen. E mozzanat lényege az a felfedezés, hogy a Könyv értelmezése és az élet értelmezése egymásnak megfelelnek és egymáshoz igazodnak. Amikor Szent Pál arra szólítja fel az ige hallgatóit, hogy életük értelmét Krisztus halálának és feltámadásának fényében bogozzák ki, tulajdonképpen már azt teszi, amit Bultmann sürget napjainkban. A régi ember halála és az új teremtmény születése csakis a kereszt jele alatt és a húsvéti győzelem fényében világosodik meg; de viszonyuk értelmezése teljesebb lesz, ha előzőleg az emberi egzisztencia értelmezését („exegézisét”) elvégeztük. Ricoeur itt utal Henri de Lubac nagyszabású munkájára, az Exegése médiévale [27] c. négykötetes monográfiára, amely főleg a koraközépkori keresztény szerzők műveinek elemzésén keresztül mutatja be a Szentirás „négy értelmét” (történeti vagy szó szerinti, allegorikus, morális vagy tropologikus, anagogikus), vagyis azt, hogy a régi keresztény gondolkodásban miként világította meg egymást kölcsönösen a Szentírás és a keresztény egzisztencia. P. de Lubac Origenész tanulmányozásával kezdte á hermeneutikai probléma elemzését [28]. Az ókeresztény világ szellemóriása - Szent Pál és Philo nyomán - kidolgozta az Írások „szellemi értelmének (sens spirituel) doktrínáját. A Középkori exegézisröl szóló négykötetes munka továbbviszi az Origenésznél megkezdett kutatást [29], Az egyházatyáknál ugyan nem találjuk meg még a hermeneutika reflexív módon kidolgozott problematikáját, de a négy értelem (jelentés) teóriája és gyakorlati alkalmazása lényegében nem más, mint a keresztény hit tartalmának és sajátos jelenségének kutatása. P. de Lubac hangsúlyozza is műve bevezetőjében: ez a régi keresztény exegézis lényegében azonos a régi keresztény gondolkodással; szétágazó, komplex, eredeti és mély szerkezete az egész antik gondolkodás vázát képezi és minden pontja a nagy keresztény Tény, a Krisztus-esemény csodálatos újságára mutat. Egy régi distichon így foglalja össze a „négy értelem” tanát: Littera gesta docet, quid credas allegória, Morális quid agas, quo tendas anagogia. A Krisztus-misztérium alapja a történelem (betűszerinti értelem); a hivő ember az „allegória" segítségével veszi észre a tények jelentését (az Ige hallgatójának a hit szemére, belső dispozícióra van szüksége, hogy a betű mögött megragadja a szellemet); az új morális magatartást világítja meg a sermo conversivus vagy a tropológia. Végül az anagógia a keresztény ember jövőjét, Krisztus második eljövetelét tekinti: a Szentírás értelmezése a kontemplációban teljesedik be, a lélek a misztikában az égiekhez emelkedik. Az exegézisnek ez a rendszere tehát egyszerre teológia, morális és spiritualitás is. E kitérő után folytassuk Ricoeur eszmefuttatását a hermeneutika fejlődésével kapcsolatban. A második mozzanatnál tartunk. A középkori exegézisben tehát - a lectio divina által - egybeesett a hit és az egész emberi valóság megértése; az isteni és az emberi, a történeti és a fizikai valóság összhangba került a hit fényében. Egy szóval: a hermeneutika kiterjedt a keresztény egzisztencia rendjére. A Szentírás a 207
