Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 4. szám - Szabó József: A strukturalizmus és a keresztény hit értelmezése (II.)
viliág teljes értelmezésének kulcsát adja. A középkorban egyre erősebb lesz a morális értelem hangsúlyozása: a hit fényében (allegória) azt keresik, miként kell az életet alakítani (tropológia), vagyis aktualizáljuk Krisztus titkát: Szent Bernát szerint ez abban áll, hogy megmutatjuk, miként terjed ki ez a titok hódié usque ad nos, ma egészen hozzánk. (A Betlehemben született Krisztus - misztikus módon, a hit által - újjászületik a lélekben itt és most.) 3. A keresztény hermeneutika harmadik gyökere Ricoeur szerint csak a legújabb korban tárult fel, azóta, mióta a történeti-filológiai tudományok felhasználásával bevezették a Szentirás-értelmezésbe a kritikai módszert [30]. Jóllehet ez a módszer új és így a hermeneutikábam is új mozzanatot jelöl, mégis azt kell mondanunk - hangsúlyozza Ricoeur -, hogy még az új problematika is az őskeresztény hermeneutika sajátosságával kapcsolatos. Ismét csak az Evangéliumhoz, az őskeresztény kerigmához és az apostoli tanúságtételhez kell visszamennünk. A kerigma elsősorban nem írott szöveg, hanem egy Személy élő hirdetése. Ilyen értelemben nem a Biblia, hanem Jézus Krisztus az Isten Igéje. A hermeneutikai probléma onnan ered, hogy a kerigma tanúságtétel keretében hagyományozódik át a későbbi nemzedékekre: elbeszélési egységek (récits) alakulnak, majd pedig hamarosan - még az ösegyház közösségében - írásban rögzítik azokat. Ezen az írások (evangéliumok, apostoli levelek) már a közösség hitvallását rögzítik és máris egy értelmezési réteget képeznek az Esemény körül. Mi magunk pedig - a későbbi keresztények - nem vagyunk szemtanúk, akik láttak, hanem azok tanúságának hiszünk, akik láttak. Fides ex auditu. Ez a probléma tehát — fűzi hozzá Ricoeur — olyan ősrégi, mint az előző két mozzanaté, hiszen a második generáció számára már az Evangélium, mint Írás közvetíti az üzenetet. Összegyűjtik az apostoli iratokat, kialakul a Szentírás „kánonja”: a kerigma Testamentum lesz, új Írás, Újszövetség. Nemcsak ez iaz új Írás értelmezi az Ótestamentumot, hanem ezt a Testamentumot is értelmezni kell. És az értelmezés problémája annál nehezebb, minél távolabb vagyunk térben és időben (kultúrák, nyelv változása) az Eseménytől. Szent Páltól Bultmannig tehát lényegében ugyanazok a kérdések foglalkoztatják az isteni üzenetet értelmező keresztény hívőt. Természetesen, a modern korban szintetikusabban és reflexív módon is felmérjük, kidolgozzuk a problematikát. A lényeg mindig ez: mit mond nekem itt és most a Krisztusban véglegesen testet öltött örök Ige; milyen egzisztenciális magatartást kell tanúsítanom a most szólító Istennel szemben? Nem csupán egy dokumentum, egy írás betűjének objektív értelmezéséről van tehát szó, hanem erről: az egyszer megtörtént esemény - Krisztus halála és feltámadása - milyen jelentéssel bír számomra, mit követel tőlem itt és most? Mindez, természetesen, felveti a jézus! esemény és az apostoli tanúságtétel közötti kapcsolat kérdését. Az egy adott kultúra elemeivel és egy meghatározott világkép keretében rögzített üzenet lényeges tartalmi elemeinek és járulékos ruházatának megkülönböztetése, a régi nyelv újraértelmezésének („lefordításának”) stb. problémái egy csomópontban fonódnak össze: az élő hagyomány, a Tradíció szerepének értelmezésében. Ez a problematika Blondelíől [31] K. Rahnerig a katolikus gondolkodók érdeklődésének homlokterében áll; ez az ökumenizmus alapkérdése is (vő. az Ökumenikus Tanács teológiai tagozatának 1963-ban tartott Montréal-i konferenciáját és a Zsinat tanítását az isteni kinyilatkoztatásról). Mindez visszavezet bennünket a nyelv és a beszéd, az emberi kommunikáció és a közösség kérdéseihez; ezek azok az érintkezési pontok, ahol a szorosabb értelemben vett strukturalizmus kérdéseket intéz a keresztény hermeneutikához és termékeny módszertani meglátásokat nyújthat. 208
