Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 4. szám - Szabó József: A strukturalizmus és a keresztény hit értelmezése (II.)
Szabó Ferenc S. J. (Róma) A STRUKTURALIZMUS ÉS A KERESZTÉNY HIT ÉRTELMEZÉSE HL) A keresztény üzenet értelmezése A nyelv, és általában a jelek, kulturális tények értelmezése nem a strukturalizmus találmánya. A hermeneutikai probléma először az exegézis szőkébb keretei között merült fel: tehát meg kellett érteni egy írott szöveget, keresve a szerző szándékát (— azt, hogy mit akart mondani írásával). Az értelmezés kérdése egyáltalán azért merült fel, mivel az írott szöveg olvasása élő közösségben, meghatározott tradíciót és eszmeáramlatot képviselő közösségben történt. A görög mítoszok olvasása a sztoikus iskolában - meghatározott „fizikai” és etikai háttérrel -, másfajta herme- neutikát tételez fel, mint pl. a Tóra rabbinikus értelmezése; viszont ismét másképpen értelmezik az első apostolok Krisztus fényében az Ószövetséget, mint a rabbik. Paul Ricoeur az exegézis filozófiai vonatkozásairól szólva kiemeli, hogy az írások értelmezése a jel és a jelentés sajátos teóriáját foglalja magában [23]. Ezt jól látta már Szent Ágoston is a De doctrina christiana-ba.n. Mivel egy szövegnek több értelme lehet (pl. történeti és spirituális) és mivel a kulturális eltávolodás, a generációk változó helyzete csak megnehezíti annak a megállapítását, mit is akart mondani a szerző, aki egy meghatározott kultúrával rendelkezett és egy adott kor gyermekeihez szólt, az exegézis felveti az értelmezés általános problémáját. Az exegézis (egy írott szöveg értelmezése) és általában a jelek megértése (hermeneutika) tehát úgy viszonyulnak egymáshoz, mint az alfaj a fajhoz. A kereszténységben mindig is létezett a hermeneutikai [24] probléma, hiszen a keresztény hit egy őseredeti kerigmából, igehirdetésből fakad (fides ex auditu, Róm 10, 17). Ennek az igehirdetésnek középpontjában Jézus Krisztus áll: a Jézus-esemény és a mellette szóló apostoli tanúságtétel. Az élő üzenetet írásban rögzítették: amikor ezeknek az írásoknak az értelmét, jelentését keressük, mindig az élő hagyományon belül kell azokat értelmeznünk, hogy így hozzánk is szóljon az élő beszéden át az Ige, hogy valóban kapcsolatba kerüljünk az alapvető és mindent megalapozó Eseménnyel. A sajátos keresztény hermeneutika tehát az írások és a ke- rigma (a megváltó üzenet hirdetése) közötti kapcsolatot világítja meg. Paul Ricoeur Bultmann Jézus-Ának francia fordításához írt bevezetőjében [25] három történeti mozzanatot különböztet meg a keresztény hermeneutikában (nem annyira lineáris egymásutániságról van szó - hiszen az egyes mozzanatok összefonódnak és a későbbi fázis burkoltan jelen van a megelőzőben -, hanem inkább a fejlődés szisztématikus elemzéséről): 1. A kereszténység kezdetétől egészen a reformációig a hermeneutika középpontjában a két Szövetség viszonya állott. Az Újszövetség szerzői újraértelmezték az Ószövetséget Krisztus fényében: így született a keresztény értelemben vett „allegória” fogalma és az allegorikus értelmezés. Ennek nyomait már Szent Pálnál megtaláljuk (Ábrahám két 'feleségének, Agárnak és Sárának történetével szemlélteti az evangéliumi szabadságról szóló tanítását a Galatákhoz írt levélben, 4, 22 skk.). Ricoeur hangsúlyozza: kezdetben tulajdonképpen nincs is két Testámentum, két írás, 206
