Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 1. szám - Gyéressy Béla: Egy szentéletű kanonok (Boldog Özséb, a pálosok alapítója)
kéregetni jöttek. Vesszőből font kosárkákat hoztak például, Gyöngyösi Gergely beszámolója szerint, és csak azt kérték, adjon nekik ezért valami élelmet, ruhát... A remeték szürke köntösében jártak s a pilisi rengetegben, a börzsönyi hegyekben, Nyitra vidékén laktak ;szent magányban. Özséb atya mély vonzalommal fordult feléjük, szívesen elbeszélgetett velük s nagyon megszerette ezeket a csöndes, imádságos, egyszerű embereket, s mint krónikásunk írja: a velük való társalgás annyira megindította, hogy többször még remeteségükben is fölkereste őket. Megcsodálta szerény, igénytelen, istenes életüket s kimondhatatlanul vonzotta tiszta életük zavartalan békéje. Mert minden valamirevaló magvar ember élete akkor a világban tele volt fájó keserűséggel és aggódó imádsággal. Nem lehetett ugyanis megdöbbenés nélkül nézni Endre király esztelen kormányzását, mely végül is a tatárdúlással végződött. Bizony nem volt még ilyen csapás idáig Magyarországon! IX. Gergely pápa köny- nyeket hullatott, amikor Béla király segélytkérő levelét olvasta. Nyugat már azt hitte: Magyarország tökéletesen elpuszult: „Finis Hungáriáé”, írták krónikásaik. Pedig a Duna vonala védte még a Dunántúlt, de ez sem kerülhette el sokáig végzetét. Minden a magyar ellen látszott esküdni 1242-ben. Soha még ilyen kemény tél nem volt! A madarak dermedten fordultak le a fákról. A Duna csaknem fenékig befagyott. A tatársereg átzúdult a jéggévált folyón. Most a Dunántúlt dúlta dühödtem Batu kán nekiesett Esztergom ostromának, a király székvárosában akart tábort ütni, „mely Magyarország valamennyi városát felülmúlja”. Boldog özséb, krónikásunk sej tetőse szerint, átélte Esztergom ostromát. Bizonyára ott volt mindenütt, ahol segíteni kellett s lehetett: ápolta a sebesülteket, vigasztalta a haldoklókat, bátorította a kétségbeesetteket, s imádkozott a néppel a Bazilikában ... S a csoda megtörtént: A kán váratlanul és érthetetlenül kiadta a parancsot a visszavonulásra. Talán nem akarta erejét elpazarolni a makacsnak látszó, s jól megerősített hely hosszadalmas megvívásával. Vagy a királyt akarta inkább üldözni s élve-halva megkeríteni, aki nem székvárosában várta, hanem Dalmácia felé menekült. Végre a tatár kitakarodott az országból. Minden romokban hevert. A vérbe tiport országban éhínség dühöngött, sáskajárás pusztított, elszaporodott farkascsordák garázdálkodtak, s amit e ragadozó fenevadak tönkre nem tehettek, megtették azok a kis és nagy urak, akik rablóvezéreknek csaptak föl a nagy felfordulásban s a zavarosban vígan halászták Frigyes osztrák herceggel élükön. A rombolás démonai végképp elszabadultak. Embertelen nehézségek álltak hát az országát újra felépíteni, népét újra egybeterelni akaró IV. Béla király elébe. A véres tapasztalatok arra tanították, hogy minél több várat kell építeni, védtelen városok helyett, mert csak ezek állhatták ellen a tatárnak, amint azt Esztergom, Székesfehérvár, Pannonhalma, Komárom, Pozsony, Nyitra, Trencsén példája mutatta. A félig összerombolt Esztergom helyett Budán építtetett várat magának a király. Esztergomi palotájába az érsek költözött. Béla parancsára a visszaszivárgott városi polgárság is a várba húzódott. Sőt új jövevények is jöttek a király hívására. A hely természetesen egyre szőkébb lett. A polgárok a várhegy délnyugati részén kezdtek terjeszkedni, de ez káptalani birtok volt. Szükségképp viszályba keveredtek a papokkal. ,,S az Isten dicsőségére zengett énekekbe fegyverek zaja vegyült...” Özséb kanonoknak ez már túlsók volt! Egyetlen gesztussal lemondott egész vagyonáról, minden jövedelméről és kanonoki méltóságáról: mindent szétosztott a szegény dk között s egy szürke köntösben, néhány kedves barátjával s -könyvével elvonult a pilisi remeteségbe: örökre elhagyta a világot. Gyönyörűen írja Gyöngyösi Gergely: „Boldog Özséb -szívét csodálatosan megsebezte az isteni szeretet”. Csak az tud végleg megbarátkozni a roppant egyedülvaló15
