Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 1. szám - Gyéressy Béla: Egy szentéletű kanonok (Boldog Özséb, a pálosok alapítója)
sággal, akinek szívét halálosan megsebezte az Egyedülvaló. S nem hiányzik annak semmi, akinek szívét betölti a Minden. Özséb atya szinte észre sem vette, egy egész sereg remetének lett a lelki vezére, s egyre hatalmasabb tábor gyűlt köréje s az ő hivatása egy valóságos rendbe szervezni őket: egyéni áhítatgyakorlatok helyett kollektiven végzik most imáikat, közösen laknak, egy elöljárónak vetik alá magukat, közös szabályok szerint élnek s közös munkájukkal tartják fenn a közösséget. Boldog Özséb példája ellenállhatatlanul vonz mindenkit, aki csak hall felőle: 1250-ben őt választják meg „tartományfőnöküknek”. Így vezetett át a fejlődés szükségszerű menete, magyar földön éppúgy, mint az egyetemes egyházban. A remeteségből a szerzetességbe. S megszületett a középkor boldog Magyarországának romjain, a magyar lélek transcendentális ösztönének titokzatos kivirágzása: a magyar pálosok rendje. Gyöngyösi Gergely nem említi özséb atyának egy éjszakai látomását, mely végleg eldöntötte a magyar remeték sorsát: sok-sok pici láng imbolygóit imádsága közben az éjféli erdőben, melyek csodálatos fényözönbe olvadtak: így kell egybegyűjteni a magyar éjszakában a külön-külön lobogó s imádkozó lelkeket, hogy a napnál is fényesebben ragyogják be a sötét magyar sorsot. A látomás szimbolikus értelme nem kétséges. Évkönyveink (Annales I. Wien 1663), melyek először számolnak be erről, bizonyára íratlan, ősi és hiteles hagyományra támaszkodnak. Annyi bizonyos, hogy ettől kezdve járja sorra Boldog Özséb és szervezi egy rendbe nemcsak a különélő remetéket, hanem a már előtte kolostorokba tömörült, szétszórt remeteségeket is. Szuggesztív egyénisége nemcsak a pilisi anachorétákat hódítja meg, de a sátoraljaújhelyi (1221?), az irughi (1224?), a horvátdubicai (1246?) remetekolostorokat is. Szoros barátság fűzi az irughi remeték szent perjeléhez, Antal testvérhez, akitől Bertalan pécsi püspök ideiglenes reguláját is megkapja. Így indul hódító útjára 1250-ben, a látomás évében, Remete Szent Pál magyar fiainak a remeteség magányából a szerzetesi élet közösségébe lépő rendje. Bizonyára Boldog Özséb sem sejtette még, hogy a szerzet, mely látomásából, mint misztikus gyökérből hajt ki a magyar erdők mélyén, olyan hatalmas lesz majd a századok során, hogy ágait a magyar határokon túl a Rajnáig, a Visztuláig, a Tibe- risig, sőt az Amazonasig is kiterjeszti, hogy a magyar nemzet és egyház történelmén túl a világtörténelembe is belenő. A budaszentlőrinci nagykáptalanra a portugál Serra Dóssá éppúgy elküldi majd követeit, mint a német coenobiumok, a dalmát tengerpart, vagy az ősi lengyel monostorok. 1256-ban Boldog Özséb már mint „Első Remete Szent Pál rendjének rendtartományi perjele” írja alá nevét az esztergomi nemzeti zsinaton. Ezen a zsinaton Benedek esztergomi érsek elnökölt már, de résztvett rajta Báncza nembéli István, prae- nestei bíboros, az előző érsek is, kinek engedélyével mondott le kanonokságáról özséb atya. Résztvett rajta még az egri, a váci, az erdélyi, a váradi, a zágrábi, a Csanádi, a szerémi, a pécsi, a nyitrai, a győri és a veszprémi püspök is. Boldog özséb az apátok között van. Íme, az első hivatalos dokumentum a pálosrend főperjelének nyilvános bemutatkozásáról. Boldog Özséb hozzálát a pilisi főmonostor építéséhez „hetedmagával együtt". A krónikás hangsúlyozza, hogy a legmegvetettebb munkáktól sem irtózik, együtt cipeli társaival a súlyos köveket, együtt vakolja a falakat, együtt faragja a tetőzetet, a lócákat, az ágyakat, az asztalokat, a térdeplőket. Először a kicsi kápolna („eccle- siola”) készül el, aztán a káptalanterem, a közös háló és ebédlőház. S új kolostorát a Szentkereszt tiszteletére szenteli föl Boldog Özséb „az esztergomi érsek engedélyével” (Annales I.). Akármilyen egyszerű is volt a „templomocska” és a hozzáépült kolostor, belső felszerelésében, egyházi ruhákban bármilyen szegényes is: mégis 16
