Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 3. szám - FIGYELŐ - Húszéves a magyar katolikus papi békemozgalom - Vita az egyházi tanítóhivatalról (Karl Rahner a német püspökök nyilatkozatának védelmében)
maga azt vallja, hogy ez a folyamat olykor lassúbb volt, mint ahogy az valóban szükséges lett volna. Amiről itt voltaképp szó van, az nem egyéb, mint a következő sorsdöntő kérdés, melyre válasszal a szóban forgó nyilatkozat kritizálója tartozik. Miképp képzeli el tehát az illető úr — saját elveinek fenntartása mellett - azt a szükséges fejlődést egyházunkban, melynek során maga az egyház félreállíthatja, érvényen kívül helyezi a fennálló téves döntéseket? A bírálónak elvei szerint, azok szellemében ez el sem képzelhető. Viszont igen jól megfér az a püspökök nyilatkozatának tanításával. Nemde valakinek, még pedig a katolikus egyházon belül, mégiscsak el kell egyszer kezdenie, hogy megalapozottan kijelentse: ez vagy az nem áll helyt. El kell ezt a belső felülvizsgálatot kezdeni még akkor is, ha a Denzinger 2007-ben „belső hozzájárulásról” (assensus internus) is van szó és a Denzinger 2113. pontja pedig „súlyos vétekkel” (gravis culpa) fenyegeti a biblikus szakembert, ha az a római Biblikus Kom- misszió döntésének nem veti alá magát. S e fenyegetésnél nincs semmiféle árnyaltság, jóllehet a szakemberek (probati autores) a nevezett Kommisszió döntése idején ugyanennek a Bizottságnak későbbi - ellentétes vagy módosító - véleményét már a döntés idején határozottan képviselték. Oly árnyalt finomságokról van itt szó, amelyet a püspöki nyilatkozat szépen tükröz. Régebben a szakemberek az ily (téves) döntések után azt tanácsolták: hallgassanak, gyakorolják a „silentium obsequiosum”-ot. Eltekintve attól, hogy a mai társadalom életében a növekvő kommunikációs lehetőségek mellett ily „silentium” még a privát-szférában sem lehetséges, azt sem feledhetjük, hogy az idő sokkal gyorsabban rohan annál, mintsem hogy minden egyes esetiben ki lehetne várni, míg a hivatali illetékesek mentalitása önmagoktól megváltozzék, úgy, hogy azután minden feltűnés nélkül végrehajthassák a változtatást. Ha pedig ezt mások adnák elő, már nem úgy tűnnék, mint a régi tanítástól való eltérés. (Emlékszem - írja zárójelben Rahner -, hogy a zsinat idején egy római bíboros a legkomolyabban biztosított arról, hogy Rómában soha nem ellenezték azt a tételt, mely szerint az ember teste az állattól származik.) Természetesen lehetséges, hogy nem reflektált, lassú teológiai véleményváltozások az egyházban ma is folyamatban legyenek. így pl. felemlíthetjük azt a kialakulóban lévő optimista szemléletet, mely minden ember üdvösségének lehetőségére mutat rá. Általánosságban azonban kijelenthejtük, hogy kizárólagos módon ezekkel a (lassú) módszerekkel már nem élhetünk. A hivő öntudatra ébredés napjainkban túl gyors tempót vett ahhoz, hogy a régi módszer eredményre vezethessen. Ezért - folytatja Rahner — megkérdezném a kritikust: hogyan menjen hát végbe az egyházban az ilyen változás? (Nem a hit lényegéről, hanem a tanítóhivatal által előadott, de mindazonáltal téves felfogásról van szó.) Hogyan történjék ez a szükséges változás, ha a keresztény embernek egyetlen esetben sem állna jogában, hogy jól mérlegelt okok miatt eltérjen az előtte fekvő egyházi tanítástól - és nem csupán évtizedekkel a tanítás közzététele után? Hogy mindezzel vissza is lehet élni?! - ez nem változtat az elv helyességén. Az igazság kérdésében, annak eldöntésénél nem a visszaélésekhez kell igazodni. Magam is épp úgy visszaélnék a helyzettel - írja Rahner —, ha a szóban forgó kritika szerzőjénél (tán joggal és történeti utalásokkal igazolva) arra mutatnék rá, hogy a kritikusnak alapelve eretnekszima- toláshoz, a katolikus tanítás stagnálásához és sokak hitehagyásához vezet. Nem ellenérv az sem, hogy a püspökök által hangoztatott elv alkalmazása nehéz lelkiismereti helyzetbe hozza az egyes embert. Oly döntés elé állítja, melyben az embernek meglehetősen magányosan kell Istennel és saját lelkiismeretével szembenéznie. A keresztény életben számtalan esetben adódik ilyen helyzet. így pl. saját üdvösségem esetleg igen nagymértékben függ helyes pályaválasztásomtól. S e döntés meghozatalánál - egészen általános elvektől eltekintve - a hivatalos egyház teljesen magamra hagy. És joggal teszi ezt. Mert maga az Isten is így akarta. A katolikus tanítás szerint nincs a világnak egyetlen fóruma sem, mely az egyén saját lelkiismereti döntése nélkül az egyes ember számára abszolút normát jelentene. így magának az egyházi tanítóhivatalnak létezését és illetékességét mindenkinek, anélkül, hogy e tanítóhivatal tekintélyére támaszkodnék, magának kell felismernie és elismernie, azaz a „saját rizikójára” kell cselekednie. Miért legyen ezért oly elcsodál- koztató annak helyeslése, hogy a tanítóhivatal elvi elismerése után még mindig fennmaradhat az egyén számára számos rizikószituáció, analóg módon azon esetekhez, helyzetekhez, melyek adódhatnak a tanítóhivatal elismerése előtt? Hisz ezt a belső elismerést, belső döntést mindig újra és újra meg kell hogy hozza az ember. Az természetesen igaz, amit a kritikus állít, hogy ti. „a keresztény ember lelkiismerete Krisztus és az ő küldötteinek útmutatására tart igényt”. De hát nem ugyanezt mondja szinte végesvégig a szóban forgó püspöki tanítás is? S tán érvényen kívül helyezi ezt az alapelvet, amidőn differenciáltan fogalmaz s rámutat arra, hogy ez az útmutatás ideiglenes jellegű és épp ezért joga és kötelessége az egyéni lelkiismeretnek, hogy az ily útmutatást konkrét valóságában és nem csak absztraktmódon vizsgálja? Azaz nem csupán elvben, de gyakorlatilag is annak tekintse, amilyen lenni kíván: ti. nem tévedhetetlen, ideiglenes döntésnek? Ha azután - folytatja Rahner - a kritikus még azt is állítja, hogy az ilyen tanítóhivatali megnyilatkozásokat nem lehet átmenetinek, ideigleneseknek tekinteni, mivel a tanítóhivatalnak képviselője meg van maga is 185
