Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 3. szám - FIGYELŐ - Húszéves a magyar katolikus papi békemozgalom - Vita az egyházi tanítóhivatalról (Karl Rahner a német püspökök nyilatkozatának védelmében)
ben egészen világos módon nem tévedhetetlen. Ezért is van azután érvekkel alátámasztva (beleértve a szóban forgó egyik „tekintély” másfajta jellegét). Az érintett embert azután bizonyos körülmények között, mérlegelés (és nem önkényesség) nyomán feljogosítja, hogy egy ily döntésben jelentkező indítványtól eltérően foglaljon állást. E szembeforduláshoz természetesen nyomatékos okokra, meggyőződés szerinti jobb érvekre van szükség. Ha pedig valaki azt mondaná - folytatja Rahner -, hogy mindez formailag ugyan helyes, de egy katolikus teológus vagy világi hivő soha sem rendelkezi jobb bizonyítékokkal ahhoz, hogy a tanítóhivatal véleményétől eltérő döntést hozzon, — még akkor sem, ha elvben mindkét oldalról elismerik, hogy az ilyen egyházi tanítóhivatali döntések alapjában véve felülvizsgálhatók. Ily módon ugyanis az az eset állna előttünk, amidőn pl. egy szakmunkás kijelentené, hogy X. Y. professzor legújabb plazmafizikai elmélete téves. Hiszen a szóban forgó professzor maga is elismeri, hogy elmélete nem abszolút biztos. Nem tagadjuk - mondja Rahner hogy az ilyen, elméletileg meg nem alapozott és erkölcsileg sem igazolt ellenvetések előfordulhatnak a nem tévedhetetlen egyházi tanítóhivatal döntéseivel kapcsolatban is. A szóban forgó püspöki nyilatkozat sem hagy kétséget afelől, hogy ilyen esetek vannak s a keresztény embernek nem szabad könnyelműen és felelőtlenül az egyházi tanítástól eltérnie. Még akkor sem, ha nem végleges definíciókról van szó. Minden esetben ugyanis Isten előtt kell a felelősséget vállalnia. Viszont a másik lehetőség is fennáll, — s ezt a püspöki tanítás becsületesen és bátran ki is mondja. Előfordulhatnak esetek, melyekben a katolikus hívőnek joga s bizonyos esetekben erkölcsi kötelessége is, hogy egy ily tanítóhivatali tanítástól eltérjen. Ezt a fenti kritika nem akarja tudomásul venni. Pedig tény és igaz. S itt most nem arról van szó, fölösleges lenne ezért kifejteni, hogy van-e s mi a különbség a szakteológus és a világi hivő jogai és kötelességei között. (Ez egyébként is mindig az egyéni elbírálástól függ.) Nem is szükséges, hogy itt a konkrét esetek kazuisztikáját vonultassuk fel. Ehelyett más utat ajánl és kíván követni Rahner. Példákat hoz fel, egészen egyszerű és jól illusztráló kérdéseket és tényeket tár a szóban forgó kritikus elé. Példák a téves döntések illusztrálására Bevezetésül Rahner egy kis (de igaz) anekdotát idéz emlékezetbe. Midőn a modernizmus idején a nagy domonkosrendi exegétát, Lagrenge- ot egy magánbeszélgetés során barátja megkérdezte: Na, e pontban (az akkori egyházi tanítóhivatalnak egy antimodernista exegetikai vonatkozású megnyilatkozásáról volt szó) te sem tehetsz másképp, mint a „silentium obsequiosum”-ot gyakorlód (magyarul: befogod ugyan a szád, de belsőleg elutasítod a nyilatkozatot), - Lagrange így felelt: így is van. De halálos bűnt követnék el (az igazságnak elkötelezett lelkiismeretem ellen vétkeznék), ha másképp cselekednék. Természetesen tárgyi adatokra, tényekre van szükségünk. S ilyen akad is bőven. Nincs időm rá - írja Rahner -, hogy itt most a Denzinger adatait írjam össze, végigpásztázva az utóbbi évtizedek tanítóhivatali döntéseit. Azokat ti., melyek tévesek voltak s ma már egyetlen katolikus teológus sem fogadja el őket. Csak kissé úgy emlékezetemben kutatok. Adott esetben az jelentéktelen, hogy példáim főleg exegetikai természetűek, - persze nem mindegyik és nem minden vonatkozásban. Nem is oly rég még ugyanis kifejezetten tanították, hogy az ily exegetikai döntések épp oly súllyal nyomnak a latba, mint az egyéb római tanító- hivatali fórumoknak megnyilatkozásai. Ha ezen döntések mind igazak, vagy reám nézve ma is érvényben lévők lennének (soha hivatalosan nem vonták vissza őket azzal a nyomatékkai, amellyel annak idején útjára bocsátották azokat), akkor ma ilyen tételeket kellene elfogadnom: a legtöbb zsoltárt maga Dávid írta; nincsenek fogság utáni zsoltárok; nincsenek deuero-páli levelek; Szent Jánosnál a Jézus- beszédek nem teológiai kompozíciók; az evangéliumokat abban a sorrendben írták, ahogyan ma szokásosan felsoroljuk őket; nincs Q-forrás az evangéliumoknál; nincsen Deutero-Izaiás; a Zsidó-levelet maga Pál írta; az egész Penta- teuchus „un texte Mosaique” — azaz az egészet maga Mózes írta; mint biztos igazságot kellene elfogadnom, hogy a Mt 28-ban szereplő keresztelési formula Jézus szavainak szószerinti közlése; el kellene ismernem, hogy Lukács evangéliumát Jeruzsálem pusztulása előtt írták. Továbbá: meggyőződéssel kellene vallanom, hogy ha változást követelnék a Szent Offiziummal kapcsolatban, vagy ha az index eltörlését kívánnám, modernista lennék. Nem vallhatnám még kellő szernységgel sem, hogy az ún. poly- genizmus az eredeti bűn helyesen értelmezett tanával összeegyeztethető. A papságnak és világi hívőknek bármely részvételét az egyház- kormányzatban modernista tanításnak kellene tartanom. Csupán emlékezetből idézek - hangoztatja Rahner. De a csak kissé tájékozott olvasó - a Denzinger számai nélkül is - tudhatja, hogy a tények valóban így állnak. Minden szakteológus tisztában van mindezzel. S lehetne még jócskán idézni. . . Rahner nyomatékkai hangsúlyozza, hogy ezekkel az utalásokkal nem a 20. század első felének „botránykrónikáját” kívánja előadni. Mindaz, aki ezt így értelmezné, együgyű, s mit sem ismer az egyház történetének terhéből, s az ilyen téves döntéseknél nincs tekintettel az összefüggésekre. Arra sem gondol, hogy az egyház hivő- és tanító öntudata csak lassan halad előre - még akkor is, ha Rahner saját 184
