Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 3. szám - FIGYELŐ - Húszéves a magyar katolikus papi békemozgalom - Vita az egyházi tanítóhivatalról (Karl Rahner a német püspökök nyilatkozatának védelmében)
kell viselkedni. A tanbeli fejlődésnek időre van szüksége, annál is inkább, mivel a hit lényeges mondanivalójának őrzéséről, a veszteségtől való megóvásról van itt szó. Végül a 2i. szakaszban arról tanítanak a püspökök, hogy korunk kérdéseire hitünkből fakadó válaszokat is kell keresnünk és adnunk. Ezért szükséges, hogy újra és újra átgondoljuk hitigazságainkat. Ennek során újszerű hangsúlyt nyerhet sokminden. Mindezzel azonban nem hitünket vonjuk kétségbe, sőt ellenkezőleg, mindez az isteni kinyilatkoztatás mélyebb megragadásához szükséges. Meg vagyunk győződve arról - vallják a német püspöki Kar tagjai hogy sem katolikus hitünk miatt egyetlen igazságot, sem pedig az igazság kedvéért katolikus hitünket nem kell megtagadnunk. E püspökkari megnyilatkozásnak, kiváltképp az idézett szakaszoknak teológiai súlyát már eleve érzékelteti az a körülmény, hogy szövegét az „Osseruatore Romano” 1967. december 15-^i száma — az államtitkárság óhajára - olasz nyelven is közölte. Azért is figyelemre méltó e püspökkari tanítás, mivel - Rahner tudomása szerint - első esetben tettek közzé egy „relatív” hivatalos egyházi dokumentumot e problémáról. Eleddig e súlyos kérdést rábízták a teológusok értelmező munkájára. Elmarasztaló kritikát is kapott az ismertetett dokumentum. Miként Rahner közli, „magasabb egyházi körökben már hosszabb ideje körbenjár egy sokszorosított szöveg, mely bírálja e tanítói megnyilatkozást”. Tévesnek minősíti a névtelen kritikus (vagy kritikusak) a „vorläufig” - ideiglenes, átmeneti - kifejezés használatát a tanítóhivatali megnyilatkozásokkal kapcsolatban. Egy egyházi tanítóhivatali döntés, mely nem tart igényt tévedhetetlenségére, bár mellékesen - (per acci- dens) téves lehet, — ezért azonban nem mondható el róla, hogy „ideiglenes” jellegű. Aki ugyanis a tanítóhivatal nevében szól, ezt csakis akkor teheti, hogy ha meg van róla győződve: az előadott tanítás igaz. Épp ezért az egyes keresztény felé nem a „szakember” szerepét vállalja. E felfogás eltorzítja a lelkiismeret funkcióját is. Nem veszi ugyanis figyelembe, hogy a lelkiismeret az ember mindenfajta cselekvésénél felszólítást nyer a döntésre, még a tévedhetetlen tanítóhivatali döntések esetében is, másrészt nem ügyel arra, hogy a keresztény ember lelkiismerete Krisztusnak és azoknak irányítására szorul rá, akiket az Úr küldetéssel bízott meg. Mit mondjunk e .bíráló szöveghez? - kérdi Rahner. Röviden így felel: a püspökök tanításának e kritikáját teológiailag és gyakorlatilag alapjában tévesnek (grundfalsch) tartom. Mindenekelőtt rámutat Rahner a névtelen bírálat belső ellentmondásaira. A kritikus az egyházi tekintély leértékelése miatt panaszkodik - teszi pedig ezt egy püspök által megfogalmazott tanítással kapcsolatban. Ez már önmagában is elcsodálkoztató. Hát lehetséges-e logikus módon a püspököknek oly tekintélyt biztosítani, melyet épp ők, az egyház püspökei tekintélyi módon elutasítanának? Természetes , hogy egy püspökök által megfogalmazott tanító jellegű nyilatkozatnak sem tévedhetetlennek, sem pedig minden egyes vonatkozásában feltétlenül helyesnek nem kell lennie. Ezért mindenkinek jogában áll, hogy egy ilyen nyilatkozat - vagy részletei - helyeslése elől kitérjen, ha erre kellő mérlegelés után megfelelő okokat talál. Viszont az idézett kritika épp e lehetséges bírálatnak előfeltételét vitatja, mivel feltétel nélküli engedelmességet parancsol az ilyen tanító megnyilatkozásokkal kapcsolatban. Oly tanításokkal kapcsolatban teszi ezt, melyek önmagukat sem tartják tévedhetetleneknek s amely tanítást a jelen esetben a szóban forgó kritika sem tart - saját elvi álláspontja ellenére - megtámadhatatlannak. De hát ez már csak így van — panaszolja Rahner: a mi mai Raszkolnyikovjaink szívesen veszik védelmükbe a pápát és a püspököket, ha ezek azt tanítják, ami nekik helyesnek tűnik. Máskülönben viszont felmentik magukat az alól a feltétlen engedelmesség alól, melyet szent elvként, mindenfajta differenciáltság nélkül, a mai „modernisták” ellenében védelmeznek. Tárgyi érvekkel természetesen szintén nem marad adós Rahner. A fenti névtelen kritika azt állítja, hogy a püspöki nyilatkozat nem veszi figyelembe azt, hogy a pápa és püspökök tanítói tekintélye (azon esetekben is, melyekben nem adnak definíciót) oly sajátos nagyság, mely egyrészt beleegyezésünket követeli, másrészt viszont meg kell azt különböztetni a tárgyi érvektől, melyeket a tanítói nyilatkozatok felhoznak. Nos, írja Rahner, az idézett püspökkari nyilatkozat semmiképp sem azonosítja a teológiai tárgyi érveket és az egyházi tanítóhivatali tekintélyt. Az a hasonlat, mely a bírálót teljességgel téves állítására bátorította, nem több, mint hasonlat s melyet - mint minden ilyent - cum grano salis, azaz módjával kell akal- maznunk. Mindazonáltal nagyon jó és érthető hasonlattal él a püspöki nyilatkozat. Ha ugyanis valaki az adott körülmények között az orvosnak (nem tévedhetetlen) diagnózisára köteles hagyatkozni, akkor ezt nem azon szakmai érvek alapján teszi, melyeket számára az orvos felsorakoztat, melyeket nem is ért, hanem az orvosi tekintély alapján. Természetesen - s itt rejlik a hasonlatnak bizonyos fogyatékossága - e tekintély más jellegű, mint az egyházi auktoritásé. De hát nem lenne lehetséges, hogy egy ilyen hasonlatot helyesen értsünk? A „tertium comparationis” ugyanis épp abban rejlik, hogy valaki a másik ember számára oly döntést hoz, mely mindkettő szemé183
