Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)

1970 / 3. szám - FÓRUM - Egy világi hivő: Gondolatok a pasztorációról

felé vezet el bennünket. — A mi „csodanélküli világunkban” viszont állandóan kísért annak a veszélye is, hogy az ember a pasztorációban sem látja annak transzcendentális eredetét: a pasztoráció a megszokott, „programozott” (mégpedig valami történelmi regénynek képzelt evangélium által programozott) szervező munka hatását kelti. Az ilyen egysíkú látásmód maga után vonja azt is, hogy az Örök Főpapban sem az isteni példaképet, hanem egy „nagyszerű embert”, a „legjobb agitátort” látjuk. Öt és működését is a mi emberi (tehát tökéletlen) mércénkkel mérjük. Saját tevékenységünk eredménylistájával (kudarc, csőd, energiapazarlás, tervmódosítás) próbáljuk mérni az isteni munka számunkra látható eredményeit is. Ilyen szemlélettel a Példa nem a küzdelemben való lelkesítést, hanem a kudarcban való, „negatív irányú”, magyarázkodó vigasztalódást nyújthatja csupán.

A pasztoráció transzcendentális eredete és tartalma nyilvánvaló: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldetek én is titeket” (Jn 20, 21). Általa tehát Jézus Krisztus küldetésének részeseivé válunk, és ezért, mint „nem evilágból valók” (Jn 17, 14), ilyen vonatkozásban nem is mérhetünk csak is „evilági mércével”, és nem gondolkodhatunk kizárólag empirikus ésszel. A helyes értékelést a hit által korlátáitól megszabadított értelem képes elvégezni. így kapjuk abszolút (tehát egyszersmind elérhetetlen) „mértékül” Krisztust, az Örök Főpapot: a pasztoráció örök Példaképét.

Ahhoz, hogy a Példaképet helyesen értékeljük, mindenekelőtt tisztában kell lennünk (ameny- nyire a mi fogalmaink szerint ez egyáltalán lehetséges) azzal a küldetéssel, melynek véghezvitelét Krisztus önként magára vállalta.

Krisztus azért jött e világra, hogy az Atya által rábízott feladatot végrehajtsa (Jn 6, 58-40). Erről a feladatról, az Atya TERVÉRÖL azonban senkinek nem adott részletes ,.magyarázatot” sem tartalmilag, sem módszertanilag. Csupán annyit közölt velünk, amennyit bitünk számára szükségesnek tartott (Jn 16, 12). Éppen ezért nem lehet ezt az isteni TERVET az emberi gondolkodás által önkényesen korlátok közé szorítani, meghatározni, hol a határ, és ezzel egyszersmind egyes dolgokról megállapítani, hogy azok „terven felüliek”. Ugyanígy hiba lenne az is, ha az Atya TERVÉT és az emberek „vágyát" (ez utóbbit homogénnek véve) egymást kizáró fogalmaknak tekintenénk. - Krisztus nem sablonokat hozott a földre, de nem is valami természeti világtól független teóriát (mely mentes a „földi ország építésétől): Ö azért jött e világra, hogy „tanúságot tegyen az igazságról” (Jn 18, 57). Csak a teljes igazság birtokában lennénk tehát képesek eldönteni, mi a TERV „sikere” és mi a „csődje”. Nem tudjuk pontosan, mire van ez a TERV építve (egyáltalán a mi fogalmaink szerint értelmezett szabadságra-e?). Ezért nem tudhatjuk azt sem, mi minden van a TERVBEN, vagy mi a TERVEN kívüli; főleg nem ismerhetjük azt, mi a „TERVEN felüli”! - Nem lehet tehát Krisztus tanítását csak transzcendentálisán érvényes elméleti rendszernek tekinteni, s ezzel szemben tevékenységét csupán kényszerhelyzetek által irányított gyakorlatnak felfogni. Különösen akkor -nem, amikor ö maga mondja: „Amit tehát hirdetek, úgy hirdetem, amint az Atya mondta nekem” (Jn 12, 50).

Krisztus példája nem menekülést jelent („Hisz ö is így csinálta” - jelszóval), hanem következetes kitartásra int.

Krisztus — hirdetvén az Atya igéit — bejárta Izrael minden vidékét, megfordult annak minden jelentősebb helyén. Ezzel - a kor lehetőségeinek megfelelően - küldetését telejsítecte, és nem „-kiábrándultság” űzte öt egyik városból a másikba. Mikor tanítványainak azt mondta: „Tovább kell mennünk a szomszédos helységekbe, hogy ott is hirdessem az igét. ..” (Mk 1, 58-39), nem menekülni akart, hanem azt jelezte, hogy az Atya tanítását ott is hirdetni kell. Tehát nem

„csak itt” vagy „csak ott”, hanem mindenhol. - Majd így fejezte be a gondolatot: ........hiszen

e

zért jöttem”. - Ezzel ö maga adta meg a választ küldetésére vonatkozóan mindazoknak, akik tevékenységét esetleg kételkedő egyszerűsítésben szelnlélik.

Az Evangélium olvasásakor gyakran találjuk Jézust a pusztában. Felmerülhet itt is a kérdés (vagy inkább a kétely): vajon nem a munkából való „kiállás” gondolata, vagy talán a „fásultság” érzése vitte-e öt erre a helyre?! Vajon nem egy „kitörési kísérlet” volt-e ez? - A válasz mindhárom szinoptikus Evangéliumban egyértelmű: „Akkor a Lélek a pusztába vitte Jézust" (Mt 4, 1; Mk 1, 12; Lk 4, 1). Itt sem lehet tehát szó „dezertálásról”, menekülésről. Máskülönben is az ókori képekben (az Ószövetségben is) a puszta általában a tisztulás, erőgyűjtés helye, szimbóluma. Ezt igazolja Lukács is, mikor így ír: „Jézus a Lélek erejével eltelve visszatért” a pusztából (Lk 4, 14).

A racionalizmusra hajlamos ember tovább is kérdez a Példakép után: vajon nem egy „mentsvár” volt-e mégiscsak Krisztus számára az, hogy „végső esetben”, „szorultságában” csodával tudta „elhallgattatni” a kételkedőket?! - Az szinte természetes, hogy mai viszonyaink között „racionálisan” nem tudjuk „helyére tenni” a csodákat, viszont nekünk nem is ez a feladatunk. A csodákat úgy kell tekintenünk, ahogy azok Krisztus küldetéséhez (és nem a mi munkánkhoz) hozzátartoznak: „Olyan tanúságom van, amely fölülmúlja Jánosét: tetteim, amelyek vég-bevitelét rámbízta az Atya” (Jn 5, 36). Csodái tehát nem „terven felüli”, „elhallgattató”, céltalan bűvészmutatványok voltak, hanem — mártsak „pozitív eredményeik” miatt is (kenyéradás, földi élet-adás, majd a „legnagyobb csoda”: örökélet-adás) - Krisztus „adás-törvényének’ e ezzel együtt az Atya TERVÉNEK szerves részét alkotják.

177