Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)

1970 / 3. szám - FÓRUM - Egy világi hivő: Gondolatok a pasztorációról

Jézus Krisztus tehát nem menekült - még ideiglenesen sem hanem „engedelmes volt a halálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fii 2, 8).

Abból, hogy a TERVET nem ismerjük teljességében, következik, hogy a transzcendens érték- és energiarendszert sem láthatjuk lezártan, egészében. Annál is inkább így van ez, mert a TERV m/ég ninas befejezne (Jn 5. >?)■ (Erre utal a Jelenések Könyve is.) Azt viszont tudjuk, hogy- szabad legyen egy hasonlattal élni - az ilyen jellegű energiákra is „érvényes az energiamegmaradás elve” (Mt 25, 40). Nincs tehát semmi alapja annak, hogy Krisztus munkájában - pl. az apostolok képzésében — „elpazarolt energiákat" véljünk felfedezni. Ebben a vonatkozásban még az „evilági mérce” is mást mutat: — hisz ezek az apostolok voltak azok, akik „megmozgatták a világot”. - Az pedig, hogy „Krisztus sem tudott mindenkiből hivat csinálni”, nem az Ö munkájának a „kudarcát”, a „tömegpasztoráció csődjét" jelenti, sokkal inkább jelzi ez a tény Krisztus szétválasztó tevékenységét (vö. Szegedi L.: Krisztus halálának kérygmája - Teológia IV/i.).

Nyilvánvaló tehát, hogy a pasztorációra vonatkozó megállapítások csak akkor lehetnek helye sek, ha Krisztusnak - mint isteni Példaképnek - a tevékenységét, és a pasztoráoiót - mint emberek által végzett munkát - a TERV jellegéből származó egységben szemléljük, ugyanakkor hangsúlyozzuk az „elvégzendő feladatok” különbözőségéből adódó differenciáltságot.

Bár Krisztus küldetésének részesei vagyunk, ez nem azt jelenti, hogy ugyanazt a munkát végezzük, mint amit ö végbevitt. Ha Krisztus működését - akárcsak a legjobb szándékkal is

— a mi munkánkkal azonosítjuk s a köztük lévő különbséget csak mennyiségileg látjuk, akkor nyilvánvaló, hogy az ily módon szűkre szabott keretbe nem tudjuk életének minden mozzanatát (pl. csodáit) „logikusan beilleszteni”. Így válik számunkra a „rajtunk felülálló” „terven felülivé”, így szűkül szemünkben — a világi gondolkodás hatására - fokozatosan a TERV is (öntudatlanul is a materializmus irányába), és „alkalmazkodik” saját környezetünkhöz. - Ez a folyamat hivő embernél - természetesen - nem éri el a végső határt (a teljes materializálódást), mert közbeszól a hit: - a látható világon kívül van még MÁS is! — Ezen a ponton aztán szétválik a TERV: lesz belőle egy idealizált, evilágtól független TANÍTÁS és egy erősen világi jellegű KIVITELEZÉS.

Hogy a kettő, hogyan alakul tovább — már egymástól függetlenül (!) - azt jóformán csak a körülmények döntik el. . . Ha a hit nem elég erős, akkor szinte csak a véletlenen múlik, hogy mi lesz a KIVITELEZÉSBŐL: „evilági kereszténység”-e, avagy materializmus. . .

A pasztoráció tartalmát és feladatát Jézus Krisztus határozta meg: „Tanítsatok minden népet . . . mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek" (Mt 28, 19-20). Krisztus tehát „minden néphez” szól fajra és nemzedékre való tekintet nélkül. „Hangja" az Egyházon keresztül jut el mindenkihez. A pasztorációnak tehát meg kell találni azt a „nyelvet”, mely a a különböző nemzeteknek, nemzedékeknek, emberi csoportoknak közvetíti Krisztus tanítását. A közvetítés formáját - nagy általánosságban - meghatározzák az egyetemes zsinatok. A közvetítés mindennapi, az adott körülmények között alkalmazható módját azonban azoknak kell megtalálni, akik éppen az adott körülmények között hirdetik Krisztus igéjét!

A módot és a formát mindenekelőtt a pasztoráció két fontos ágazata determinálja: az „új területek" megmunkálása és a „belsőségek” gazdagítása. A két terület közötti összhang a középkor óta erősen megbomlott az utóbbi javára (javára? ...). Bár a kialakult aránytalanság sajnálatos tény, mégsem nevezhető ez „1600 éves kisiklásnak”, hisz ezalatt az idő alatt is születtek evangéliumi értelemben vett nagy eredmények! — Ezért van nagy jelentősége a II. vatikáni zsinat által meghirdetett világ felé való kitárulásnak - aminek szükségessége a kereszténység őskora óta talán soha nem jelentkezett égetőbb formában. Az általa kitűzött célok viszont csak akkor lesznek megvalósíthatók, ha szem előtt tartjuk, hogy az Egyház nem világi privilégiumokra vágyik, hanem Krisztus tanítását hirdeti, és szolgálni akarja azokat, akikért Krisztus meghalt: azaz minden embert (1 Tim 2, 4-6)!

Szólni kell tehát mindenkihez, azokhoz is, akik nem ismerik Krisztust („más nyáj”)! - Azon az úton kell őket megközelíteni, amelyen jelenleg járnak (hogy aztán közösen egy más úton menjünk tovább). Meg kell tehát ismernünk azok világát, gondolkodásmódját, akikhez a világ előbb szólt („a sajtó, rádió, televízió útján”), és csak azután lehet megismertetni velük (és nem rájuk erőszakolni!) a hit világát. El kell fogadni az ő világuk igazi értékeit is, mert azok teljes tagadása bizonyára teljes elfordulást eredményezne részükről (és jogosan). Mutassuk meg, hogy a hit világa nem azonos a babonák vagy a misztifikáló manipulációk világával. Azért kell „másodállást” vállalni a világi értékek területén (tudomány, kultúra), hogy bizonyítsuk: születésünk és létünk nem „Isten akaratával ellenkező”, szükséges rossz (hacsak mi azzá nem tesszük!). Azt kell megértetni az emberekkel, hogy Krisztus tanítása nem azonos valami „klubba való belépést sürgető agitációval": - az Atya TERVÉNEK részesei vagyunk anélkül, hogy ehhez bárkinek is „beleegyezésünket adtuk volna”! Csupán tőlünk függ, hogy ebben a TERVBEN milyen szerepet vállalunk!

A Krisztustól távol élők között vannak olyanok, akikben először a lelki igényt kell felébreszteni. Vannak viszont, akik már keresik, sőt megtalálni vélik a CÉLT: életük célját. Ök azok, akik evilági (általában divatos) dolgokból, szokásokból saját tetszésük szerinti bálványt csi178